Tudlik Edit: A három fiú

2012. április 09.

Egy tavaszi napon az legidősebb fiú az apja elé állt, és azt mondta:

– Apám, nekem elég volt a kétkezi munkából, ennek se vége, se hossza. Elhatároztam, hogy elmegyek, beállok katonának: dicsőséget, hírnevet szerzek. Hej, nincs is annál szebb, mint szép egyenruhában járni, pejlovon száguldani a csatába, fényes kardot csörgetni a derekamon, sarkantyút pengetni a csizmámon.

– Ne menj, fiam!– kérlelte az apja –, baj érhet ott téged, elveszítheted karod, lábad. Mit ér akkor a dicsőség?

ám hiába kérlelte az apja a fiút, az nem engedett. Másnap felnyergelte a lovát, tarisznyát vetett a vállára, és elindult a király városa felé, hogy ott beálljon a seregbe.

– Meglátja, édesapám, kitüntetésekkel térek vissza nemsokára, hősként fognak ünnepelni az emberek, maga is büszke lesz majd rám! – intett búcsút a fiú.

Teltek-múltak a hónapok, de a fiú nem jött haza, hírt sem hallottak róla. Hiába várta a két testvére és az apja. Learatták a búzát, a gólyák is útra keltek, majd a vizek is befagytak, de a fiú nem tért vissza.

Új tavasz köszöntött a világra, és egy napon a középső fiú is odaállt az apja elé:

– Apám, én is elmennék szerencsét próbálni. Gazdag akarok lenni, nem akarok reggeltől estig dolgozni. Kincset fogok én szerezni bármi áron. Nem kell aztán dolgoznom soha többet, csak élni a jómódban.

– Ne menj, ne hagyd itt te is öreg apádat, fiam! – mondta az apja. – A becsületes munkával szerzett kenyérnél nincs nagyobb kincs. Látod a bátyád se tért vissza, ki tudja, mi történt vele!

De a fiú hajthatatlan maradt. Reggel felnyergelte a lovát, tarisznyát vetett a nyakába, és búcsút intett.

– Meglátja, édesapám, hatalmas vagyonnal térek majd haza, hatlovas hintóval fogok begördülni az udvarra.

Azzal kivágtatott a kapun. Az apa könnyes szemmel nézett utána.

Teltek- múltak a hónapok, de a két fiúról nem jött semmi hír. Hej, sokat kesergett miattuk az apjuk. A munka sem ment úgy, mint régen, a kenyér sem volt olyan jóízű, mint mikor együtt ették.

– Látjátok, látjátok, fiaim, nem hallgattatok rám, elmentetek. Ki tudja éltek-e, halltok-e... – így kesergett az apa. Meghallotta ezt a kisebbik fiú, akit Palkónak hívtak.

– Ne búslakodjon, édesapám! Elmegyek, és megkeresem a testvéreimet. Nekem nem kell se a hírnév, se a gazdagság, csak azt szeretném, hogy a fivéreim újra itthon legyenek, és apámat ismét boldognak lássam.

Nehéz szívvel engedte el az öreg a legkisebb fiát, de szívében ott élt a remény, hogy hátha szerencsével jár, és a testvéreivel tér majd haza. Palkó elköszönt az apjától:

– Meglátja, édesapám, a testvéreimmel fogok hazatérni, hát ne bánkódjon kend, hanem minden nap terített asztallal várjon minket!

– Járj szerencsével, Palkó! – ölelte meg az öregember a fiát.

A legkisebb fiú pedig elindult gyalog a király városa felé. Estére egy széles rét mellé érkezett, leült egy szénakazal tövébe, elővette elemózsiáját, és jóízűen falatozni kezdett. Egyszer csak halk cincogásra lett figyelmes. Letekintett a lába elé, hát egy apró egeret pillantott meg.

– No, bizonyára te is éhes vagy. Ne mondd, hogy sajnálom tőled az ételt! Itt egy falat kenyér, egyél te is!

Azzal egy darab kenyeret a kis egér elé tett, amit az a két első lábával megfogott, és elkezdett majszolni.

– Látod, társaságban még nekem is jobban ízlik a falat – mondta a fiú.

– Hát még nekem, mert tudom, hogy jó szívvel adtad! – válaszolt az egér.

Palkó igen meglepődött, hogy a kis állat megszólalt, a kenyér is kiesett a szájából a nagy csodálkozástól.

– No, ne csodálkozz annyira, Palkó! – mondta az egérke. – Vigyél magaddal, meglátod, hasznomat veszed majd az utad során.

A fiú mosolygott magában, hogy ugyan milyen hasznát venné egy ilyen apró teremtménynek, de azért másnap reggel a zsebébe rakta. Így indultak el most már ketten. Hosszú út állt még előttük.

A hetedik napon délre járt már az idő, amikor a király városába értek. A piactéren hatalmas csődületre lett figyelmes Palkó. Közelebb vitte őt is a kíváncsiság. Hát látja ám, hogy egy kalodába zárt ember körül állnak a bámészkodók. A király egyik katonája a kaloda mellett elkiáltotta magát:

– Közhírré tétetik, hogy az itt látható tolvaj, akit a királyi udvarban lopáson kaptak, a holnapi nap reggelén kivégeztetik.

Palkó közelebb ment a rabhoz, hát nagy meglepetésére a fiatalabb bátyját ismerte fel benne. Hej, elkezdett hevesen dobogni a szíve. Már most ő mitévő legyen? Hogyan szabadítsa ki testvérét a bajból?

A piac sarkán leült egy kőre és elkeseredettségében sírásra fakadt. A kis egér kimászott a zsebéből, és azt mondta neki:

– Sose itasd az egereket, kedves gazdám! Segítek én a bátyádon, csak várjuk meg az estét! Addig is ennék valamit, mert igen megéheztem.

Palkó adott neki egy darab kenyeret, de az ő torkán nem ment le egy falat sem. Alig várta, hogy beesteledjen.

Lassan hazaszállingóztak az emberek. Csak két őr maradt a fogoly mellett, de azok igen hamar elálmosodtak, nekivetették hátukat a ház falának, és elszunyókáltak. Palkó és a kis egér csak erre vártak. Az egérke cincogott egyet-kettőt, és csodák csodájára ahány egér csak létezett a környéken, mind ott termett: éles fogaikkal nekiláttak, és a kaloda fáját szétrágták. Mire a hold alászállt az égen, a rab szabad volt. A két fiú megölelte egymást, és a sötétség leple alatt elmenekültek a városból.

Egy erdő szélén megálltak megpihenni. A kiszabadított fiú nem győzött hálálkodni Palkónak, hát még a kis egérnek! Aztán töviről hegyire elmesélte, hogyan került ekkora nagy bajba.

– Nagyon szégyellem magam, hogy így kellett rám találnod – mondta. – Rossz barátokat találtam magamnak, azt ígérték, hogy ha velük tartok, gazdag leszek. Rávettek, hogy lopjak, raboljak, így jutottam a király udvarába is, ahol elkaptak a szolgák. Bárcsak apámra hallgattam volna, most már én is megtanultam, hogy nincs nagyobb kincs a becsületes munkával szerzett kenyérnél.

– Örülök, hogy így gondolod, testvérem. Hanem haza még nem mehetünk, míg a legidősebb bátyánkat meg nem találtuk. Nem hallottad-e hírét valahol?

– Én bizony nem hallottam, de amíg a piacon raboskodtam, azt beszélték az emberek, hogy ma érkezik meg a csatából a király serege. Győzelmet arattak a szomszéd ország királya felett, és nagy diadallal fognak bevonulni a városba. Hátha a mi testvérünk is köztük lesz.

Másnap alig pirkadt, amikor Palkó útra kelt. Visszament a városba, hogy megnézze a katonák bevonulását. A város főútja mellett lassan hatalmas tömeg gyűlt össze, sorfalat álltak a bevonuló vitézeknek. Nagy üdvrivalgás fogadta a katonákat, virágcsokrok repültek feléjük, éljeneztek, tapsoltak az emberek. Palkó csak a testvérét kereste a sok díszbe öltözött katona között, de bizony hiába. Kedveszegetten álldogált az út szélén, amikor megérkezett a városba a sebesülteket szállító szekér. Az emberek szánakozva néztek a jajgató, haldokló katonákra. Az utolsó szekéren csak egyetlen katona feküdt magatehetetlenül. Vízért rimánkodott. Palkó előkapta kulacsát, és a sebesült felé nyújtotta. Hát amint rápillantott, a nagyobbik testvérét ismerte fel benne.

– Drága bátyám, csakhogy megtaláltalak!

– Palkó öcsém… – suttogta elhaló hangon a katona – Bizony nem sokáig látjuk már egymást, mert én érzem, hogy meghalok.

Palkó leemelte testvérét a szekérről, lefektette egy fa árnyékába, de nem tudta, hogyan tudna rajta segíteni. Ekkor az egérke előmászott a zsebéből.

– Bízzál bennem, meg fog gyógyulni a testvéred, csak húzz ki egy szálat a bajuszomból, és tedd a sebre.

A fiú megtette, amit a kis egér mondott. Hát csodák csodájára a seb elkezdett begyógyulni, a beteg új erőre kapott. Palkó nem tudott hova lenni örömében!

– Látod, bátyám, most már minden rendben lesz! Hazamegyünk mind a hárman apánk házába. Köszönöm, egérke, a sok jót, amit értünk tettél! Nem tudom, mivel hálálhatnám meg a jóságodat! Kérj bármit, én megteszem érted!

– Nem kérek én mást, csak azt, hogy vigyél el engem apám házába, és jelentsd ki előtte, hogy feleségül veszel.

Hát ezen a kérésen már aztán tényleg elcsodálkozott a fiú, de nem volt mit tenni, megígérte, a szavát állnia kell. Így aztán a testvéreivel hazamentek. Otthon nagy örömmel fogadta őket az apjuk, azt sem tudta, hova legyen boldogságában. Nem bánta ő, hogy nem gazdagon, nem híresen tértek vissza! Minden nap várta őket terített asztallal, most is kész volt a lakoma. Ettek-ittak, boldogok voltak, hogy újra együtt lehetnek.

– Bocsáss meg nekünk, apánk, hogy ennyi bánatot okoztunk neked! Megtanultuk, hogy hírnév és gazdagság nélkül is boldog lehet az ember. Nincs is jobb a világon, mint hogy itthon lehetünk!

Másnap reggel Palkó útra kelt, hogy beváltsa ígéretét, és elvigye a kis egeret az apjához. Csak azt nem tudta, merre induljon.

– No, Palkó – mondta a kis egér –, húzz ki egy szálat a bajuszomból, fújj rá egyet, és meglátod, mindjárt lesz mivel utaznunk.

A fiú így is tett, és láss csodát: egy hatlovas hintó állt előttük! Beleültek, és mint a szélvész suhantak. Nem telt bele sok idő, a hintó megállt egy hatalmas tölgyfa előtt. A fa tövében egy egér ült.

– Ő az én apám – mondta a kis egér.

– Kedves egér uram! – kezdte Palkó – A lánya sok jót tett velem, ezért hálából szeretném őt feleségül venni, ha nincs kifogása ellene.

Ebben a pillanatban a fiúval mintha megfordult volna világ! Nagy robaj támadt, a hatalmas tölgyfa csillogó-villogó palotává változott, melynek bejáratánál nem két egér, hanem egy tündérszép királylány és királyi apja állt. Palkó szédülten rogyott le a földre.

– Állj fel, Palkó! Tiéd a lányom keze – mondta a király. – Tudd meg, hogy minket egy gonosz varázsló elvarázsolt, mert nem adtam hozzá a lányomat. De te ezt az átkot feloldottad azzal, hogy feleségül kérted. Legyetek, hát boldogok!

A királylány örömmel nyújtotta a kezét a fiúnak, hiszen ő már az első pillanatban beleszeretett a jószívű legénybe.

Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, melyen még az egerek is jóllaktak. Palkó ott maradt szépséges feleségével a királyi palotában, de a testvéreiről sem feledkezett meg, nem szenvedtek ezután hiányt semmiben. Boldogságban, szeretetben éltek, míg meg nem haltak.

A mese megjelent a Mesélj minden nap! c. kötetben (Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), a Médiaunió Alapítvány 2011-es társadalmi célú kampányának nagy mesekönyvében.