Szász Zsuzsa: Szivárvány

2012. április 09.

Nyugat felé, éppen arra, ahol az a furcsa szél születik, tudjátok, amelyik vérvörösre festi az eget alkonyatkor, szóval pontosan ott, az óceán közepén szigetek áztatják homokfövenyes partjukat a sós vízben. A szigetek lakói a földből élnek. Minden tavasszal felszántják és bevetik a rögöket a bőséges őszi aratásért. Fehér és szürke szőrű nyájakat legeltetnek a keleti dombokon. A nyugati erdőkben vadásznak a húsért és a díszes ruhákért cserébe. A föld mélyére is leszállnak, hogy az örök sötétség kincseiből ékszereket készítsenek.

A gyermekeiket mind tehetségük szerint tanítják, már egészen zsenge koruktól kezdve, hogy felnövekedvén mind saját hivatásuk nagyszerű mesterévé váljanak.

Ez a történet egy Szivárvány nevű lányról szól, akit nemcsak otthonában, de számos másik szigeten is ismertek gyönyörű szőnyegeiről. Amikor elérte nagykorúságát, szomorú árvaságra jutott, de tehetséges szövő volt, és sohasem kellett éheznie, vagy nélkülöznie. Bármilyen mintát el tudott készíteni, amit csak kértek tőle, és mivel nem volt családja, nagyon sok pénzt összegyűjtött. A legtöbben úgy gondolták, talpraesett és ügyes lány, aki önállóan is elboldogul az életben. De vajon boldogulni vagy boldogan élni a jobb?

Nagyszerű szövő volt, de a szőnyegeket sohasem tartotta meg. Messziről jöttek az emberek megcsodálni a munkáját, de ő csak azért készítette el, hogy pénzt kaphasson értük. Fiatal és szép leány volt, de ahogy az utcán járt-kelt, sohasem vette észre a fiatal legények mosolygó pillantásait. Szőnyegeire színpompás madarakat szőtt, de sohasem járt ki az erdőbe, hogy meghallgassa a dalukat. Rózsapiros szájával ügyesebben alkudozott bármelyik piaci kofánál, ha a szőnyegek vagy az ebédnekvaló került szóba, de sohasem énekelt. Egyedül vezette a háztartását, és saját magának főzött, de nem volt egyetlen kedvenc étele sem. Karcsú lábait megirigyelte minden lány a környéken, de Szivárvány sohasem táncolt. Annyi színt ismert, ahány csillag van az égen, de sohasem számolta meg, hányféle szín ragyog egy szappanbuborékban.

Szivárvány beleszőtte a szőnyegeibe az élet minden szépségét, de ő maga egyiket sem tartotta semmire. Mert a szíve kőből volt.

Egy napon, amikor Szivárvány egy új szőnyegen dolgozott, egy idegen állított be hozzá. A férfi ruhája és beszéde furcsa, idegen volt.

– Mutasd meg nekem a legnagyobb szőnyegedet! – kérte a lányt, Szivárvány pedig a férfit egy szomszédos szobába vezette. Tucatjával feküdtek ott a szebbnél szebb szőnyegek. Középen, a falra akasztva egy fejedelmi darab függött. Arany- és ezüstszállal átszőtt, gyöngyökkel díszített mesés munka, mely egy királyi várost, vásári forgatagot és lovagi tornát ábrázolt. A látogató csak ámuldozott, és nem győzte dicsérni a munkát.

– Hogyan voltál képes ilyen élethűen visszaadni ezeket a csodákat? – kérdezte. – Az én otthonomra hasonlít.

Szivárvány megvonta a vállát.

– Ezek csupán minták.

A férfi rosszallóan összevonta a szemöldökét, de aztán csak annyit kérdezett:

– És mennyit kérsz érte?

– Ezer aranyat – vágta rá Szivárvány, aki ugyan még sohasem látott ennyi pénzt, de úgy gondolta, az idegen ki fogja fizetni, ha már ennyire tetszik neki a szőnyeg.

– Ez túl sok nekem – mondta a férfi. – Tartsd meg a szőnyegedet.

Szivárvány meglepődött, majd sértődötten kitessékelte a férfit a házból. Még utána is kiabált:

– Vegyél rongyszőnyeget, az való neked – és kinevette a látogatót.

Másnap reggel Szivárvány észrevette, hogy eltűnt a csodálatos szőnyeg. Rögtön azt gondolta, hogy az idegen lopta el. De nem tudta, merre is keresse a férfit. Szomorúan be kellett látnia, hogy sohasem kapja vissza a szőnyegét.

A baj soha nem jár egyedül. Amikor Szivárvány a tükörbe nézett, azt látta, hogy arcán furcsa kelések jelentek meg. Hiába mosta, sikálta a bőrét, a sebek nem tűntek el. Felkerekedett hát, és elment a falu orvosához. Az orvos megvizsgálta, végigolvasta minden tudós könyvét, de végül csak széttárta a kezét. Nem tudott segíteni a lányon.

– Én még sohasem láttam ilyen betegséget. De keleten, a szomszédos faluban lakik az unokatestvérem. Talán ő segíthet rajtad.

Szivárvány megköszönte a tanácsot. Hazament, pakolt némi elemózsiát az útra, eltett egy zacskó pénzt, aztán elindult keletnek.

Ment, mendegélt, és másnapra elérte a szomszédos falut. Addigra már nemcsak az arcát, de a kezét is beborították a kelések. Bizony most is megfordultak utána a legények, de nem azért, hogy megcsodálják a szépségét, hanem hogy kicsúfolják. Szivárvány kendőt borított a fejére, hogy ne lássák az arcát, és úgy kereste meg az orvost.

Az orvos megvizsgálta őt, végiglapozta az összes könyvét, de nem tudott segíteni. Éppen csak annyit tudott tanácsolni, mint unokatestvére.

– Menj tovább! Keleten, a második faluban lakik az én unokatestvérem. Ő sokfelé járt, sokat látott, tapasztalt, talán ő segíthet rajtad.

Szivárvány megköszönte az orvos tanácsát, és továbbment. Ezúttal tovább tartott az útja, hiszen a második falu kétnapi járóföldre volt. Szivárvány kénytelen volt az erdőben tölteni az éjszakát. Fűből és mohából készített ágyat magának, és a kendőjével takarózott. Hajnalban, amikor az első napsugarak átragyogtak a fák koronáján, madarak jelentek meg az ágakon. Tarka tollú, hosszú farkú, sohasem látott teremtmények. Szivárvány kíváncsian várta, milyen éneket dalolnak majd neki. Ám a madarak hiába tátották ki a csőrüket, nem jött ki rajtuk hang. A lány ezt nagyon furcsállotta, de aztán csak megvonta a vállát, és folytatta az útját.

Végre megérkezett a második faluba. Útbaigazítást kért az egyik falusi asszonytól, de csak azt látta, hogy az egy távoli házra mutat. A hangját viszont nem hallotta. Most már megértette Szivárvány, miért nem daloltak neki a madarak. Ő maga volt az, aki nem hallotta a madárdalt. Mint ahogy a falusi asszony hangját sem hallotta. Megsüketült.

Futva igyekezett az orvos házába. Az orvos megvizsgálta a bőrét, belenézett a fülébe, aztán értetlenül széttárta a kezét. Sem a kelésekre, sem a süketségre nem talált magyarázatot. Mivel Szivárvány nem hallotta volna a szavait, az orvos leírta a lánynak, hogy keleten, a harmadik faluban lakik az ő unokatestvére, talán az majd segít.

Szivárvány megköszönte a tanácsot, maradék pénzén élelmet vásárolt magának, és elindult kelet felé. Most még hosszabb volt az útja. Kétszer is erdőben éjszakázott, a kemény földön aludt, és bámulta a madarakat, melyeknek nem hallhatta a hangját.

Csak a harmadik napon érte el a falut. Amikor azonban meg akarta kérdezni az első gyerektől, aki az útjába került, hogy merre van az orvos háza, rémülten vette észre, hogy nem tud megszólalni. Nagy kínkeservesen elmutogatta, kit keres, és a fiú készségesen elvezette a házhoz.

Az orvos megnézte a lányt jobbról, körbejárta balról, de nem tudta megmondani, mitől némult meg Szivárvány, és nem tudott magyarázatot adni a többi különleges betegségre sem. Tollat-papirost fogott hát, és levelet írt az unokatestvérének, aki a negyedik faluban lakott. Még térképet is rajzolt a lánynak, hogy biztosan odataláljon. Ételt-italt adott neki az útra, mert Szivárványnak elfogyott a pénze, a lány pedig ismét útra kelt.

Minden egyes nappal, amit az utazással töltött, Szivárvány egyre rosszabbul érezte magát. Olyan emberekkel és állatokkal találkozott, amilyeneket azelőtt sohasem látott. Olyan vidékeken ment keresztül, ahol még sohasem járt. De eltorzult arca taszította az embereket, csúfolódásukat nem hallotta, és el sem tudta magyarázni, mi is történt vele. Csak lehajtotta a fejét, összehúzta a kendőjét, elfordította az arcát, és továbbsietett. A negyedik napon, amikor meg akart reggelizni, látta, hogy már csupán egyetlen fűszeres keksz és egyetlen korty bor maradt a csomagjában. Nagyot sóhajtva megette a kekszet és megitta a bort, ám azt vette észre, hogy egyszeriben nem érzi a fűszerek ízét, és a bor nem oltja a szomját. Éhes és szomjas maradt Szivárvány. Ettől még jobban elkeseredett.

Megérkezett a negyedik faluba. Hiába fordult azonban az emberekhez, betegsége és elrongyolódott ruhája miatt senki sem segített rajta. A falu végén szerencséjére összetalálkozott az orvossal, aki azon nyomban elolvasta unokatestvére levelét. Behívta Szivárványt a házába, és alaposan megvizsgálta. De hiába kerülte jobbról, kémlelte balról, nem tudott magyarázatot találni. Szivárvány összerakta kezeit, és úgy könyörgött némán az orvosnak, hogy segítsen neki. Az orvos elővette a legvastagabb könyveit, és nagy sokára kiderítette, hogy keleten, az ötödik faluban él egy külföldi orvos, aki talán segíthet Szivárványon. Összepakolt a lánynak egy hamuban sült lepényt, meg egy korsóban hideg kútvizet. Többet nem tudott adni, és bár Szivárvány udvariasan bólintva megköszönte neki, tudta, hogy hiábavaló az egész. Megehette, megihatta volna, amit az orvos adott, éhét-szomját nem vette volna el egyik sem.

Szivárvány már ötödik napja vándorolt a felkelő nap irányába, amikor fájdalmat érzett a lábában. Leült a földre, hogy pihenjen, de amikor fel akart kelni, a lábai többé nem mozdultak meg. Szivárvány tudta, hogy mindenképpen el kell jutnia a külföldi orvoshoz. Addig kúszott hát, amíg egy alkalmas botot nem talált. Arra támaszkodva bicegett tovább.

Megérkezett az ötödik faluba. Egyre nehezebben tudott csak előre haladni, míg végül a falu szélén összeesett. Nagy szerencséjére épp a külföldi orvos háza előtt esett a földre. Az orvos háza nem hasonlított a körülötte álló házakra. Égszínkék falai és napsárga teteje volt. Szivárvány a kapuhoz kúszott, kezeire támaszkodva, és a bottal bekopogtatott. Az orvos kilépett az ajtón, és amikor meglátta a lányt, segédjével bevitte a házba. Hosszú órákon keresztül vizsgálgatta Szivárványt, és közben furcsa, pörgős szavakkal beszélt a segédjéhez. Végül széttárta a kezét és tanácstalanul megrázta a fejét. Elővett egy vastag könyvet, és letette Szivárvány elé. Térképeket mutatott neki egy másik szigetről, ami keleten fekszik, és ahol a királyi palota található. Szivárványnak azt tanácsolta, próbáljon szerencsét a királyi orvosnál. Levelet írt egy kék színű papírra, lepecsételte a borítékot, és a lánynak adta. Aztán mindannyian kimentek a kikötőbe. A lányt egy hordágyon vitték magukkal. Az orvos megbízta a segédjét, hogy vigye át Szivárványt a tengeren, és segítsen a lánynak eljutni a királyi palotába. Aztán elbúcsúzott a lánytól, aki megrázta a kezét és némán megköszönte a segítségét.

Szivárvány a kicsiny hajóban feküdt mozdulatlan lábakkal. Hat napig csak az eget látta meg a fehér felhőket, míg végül az utolsó napon egyszerre csak madarakat látott meg odafent. Ebből látta, hogy közelednek a szomszédos sziget felé. Az orvos segédje azonban rossz ember volt. Amikor partot értek, elvette Szivárványtól minden holmiját. Még a pecsétes levelet is el akarta venni a lánytól, de nem találta meg, mivel Szivárvány azt elrejtette a ruhájában. A segéd mérgesen sorsára hagyta a lányt a parton, és elhajózott.

Szivárvány tehetetlenül feküdt a homokban. Magányos volt és szomorú. A kihalt parton nem voltak se emberek, se állatok, se növények. Nyoma sem volt a királyi palotának. Szivárvány az otthonára gondolt és a szőnyegeire. Aztán kimerülten elaludt.

Amikor Szivárvány felébredt, sötétség vette körül. Először azt hitte, éjszaka van. De aztán megérezte a nap forró érintését az arcán, és rá kellett jönnie, hogy már nem lát. A sötétség rémülettel töltötte el. De ahogy megérezte a levelet a ruhájában, már tudta, hogy egyetlen reménye van: eljutni a királyi palotába az orvoshoz.

Kúszni kezdett a homokban, kinyújtott ujjaival tapogatózva. Néha rákokat érzett az ujjai körül, néha a tenger hullámai vizezték össze a szoknyáját. Egyszer csak idegen kezek ragadták meg a derekát meg a lábait és felemelték a földről. Szivárvány nem tudta, mi történt. Tehetetlen volt. Csak azt érezte, hogy egy lapos dologra fektetik, majd elindulnak. Hamarosan már nem érezte az arcán a tengeri szél meg a nap simogatását, ebből azt gondolta, hogy valami házban van. Érezte, ahogyan ágyba fektetik, és betakarják. Először valami forrót, aztán valami hideget kanalaztak a szájába. Talán levest és vizet. Szivárvány nem tudta, mert nem érzett semmit.

Szivárvány addig feküdt az ágyban, amíg meg nem unta a dolgot. Óvatosan lemászott a földre, és körbetapogatózott. A kezeivel úgy érezte, egy szobában van, melynek ajtaja és ablakai vannak. Legnagyobb meglepetésére az ablaknál ismerős tárgyra lelt. Egy kis szövőszék állt ott. Mellette egy dobozban Szivárvány keskeny rongydarabokat talált. Vak szemeivel nem láthatta a színüket. De ujjaival érezte, hogy anyaguk különböző, és így már megtervezhette egy új szőnyeg mintáját. Odakuporodott hát a szövőszékhez, és dolgozni kezdett. Nem tudta, mennyi idő telt el, nem tudta, mikor jött el az éjszaka. Amikor elfáradt, a szövőszék mellett aludt el. Amikor felébredt, újra dolgozni kezdett. Időnként valaki ételt és italt hozott neki. Megmosták az arcát és a sebeit, megfésülték a haját.

Az órák, napok számolatlanul teltek, míg végül Szivárvány elkészült a szőnyeggel. Ahogy telt az idő, már nem csupán azért dolgozott, hogy ne unatkozzon. Egy idő után már célja volt. Nagyon igyekezett, hogy kiváló munkát végezzen, mert úgy tervezte, hogy ajándékba adja a szőnyeget annak az ismeretlennek, aki gondját viselte.

Visszamászott az ágyba, magára terítette az elkészült szőnyeget, aztán fáradtan, de elégedetten elaludt.

Amikor felébredt, már türelmetlenül várta, hogy megérkezzen az, aki az ételt hozta neki. Ahogy megérezte, megfogta az ismeretlen kezet, de hiába nyúlt a szőnyegért, az eltűnt.

Szivárvány keservesen sírni kezdett. Nem számított már megcsúnyult bőre, süket fülei és néma szája, nem törődött már vak szemével és béna lábaival.

Csupán azt sajnálta, hogy nem tudta illőképpen megköszönni az idegen jóságát. Nagyon elkeseredett és vigasztalhatatlan volt. Könnyeivel eláztatta a ruháját. Végül valaki egy apró kendőt adott a kezébe, mely vékonyabb és puhább volt a legdrágább selyemnél is. Szivárvány felitatta a könnyeit, és megtörölte az arcát. Ahogy megtapintotta a bőrét, meglepődve vette észre, hogy a bőre újra sima és lágy tapintású. Eltűntek róla a furcsa sebek és ronda kelések. Szivárvány örömében újra sírni kezdett. Elhatározta, hogy újra munkához lát.

Teltek a napok, és Szivárvány szorgalmasan dolgozott. Mindig bőven talált rongyokat a szövőszéke mellett, és nem fogyott ki a mintákból sem. Hamarosan elkészült egy újabb szőnyeg. Szivárvány semmit sem akart a véletlenre bízni. Elrejtette a szőnyeget az ágya alá. Ám amikor át akarta adni az ajándékát, a szőnyeg megint eltűnt. Szivárvány ekkor sírást hallott. Csak néhány pillanat múlva jött rá, hogy a saját sírását hallja. Ettől úgy megörült, hogy megint sírni kezdett. Utána aztán olyan jókedve kerekedett, hogy elhatározta, tovább dolgozik.

Szivárvány most már tudta, hogyan telnek a napok, mert hallotta a világot maga körül. Rájött, hogy egy városban van, méghozzá egy igen nagy házban. Számtalan hangot hallott, de beszédjüket nem értette. Az ablakokon kívülről pedig mintha egy egész város zajait hozta volna be a szél. Egy idő után meg tudta különböztetni az embereket, akik a szobájában jártak. Ott volt egy idősebb asszony, aki az ételt hozta, meg egy fiatalabb lány, aki mosdatta és fésülte. Nagy ritkán egy férfihangot is hallott, de csak nagyon halkan.

Szivárvány szorgalmasan dolgozott, és a hetedik napon újabb szőnyeg készült el. Most már nem foglalkozott azzal, hogy elrejtse a szőnyeget. Otthagyta a szövőszéken, és már nem is csodálkozott, hogy hiába kereste, amikor el akarta ajándékozni. Megvonta a vállát, és halványan elmosolyodott.

– Majd készítek egy másikat.

Szivárvány nagyon sikkantott, amikor meghallotta a saját hangját.

– Tudok beszélni… Tudok beszélni! – kiáltotta nevetve, és attól a naptól kezdve kacagott munka közben. Hallgatta a szakácsnőt meg a szobalányt, ahogy énekelnek, és ahogy dolgozott a szövőszéken, ő is velük dalolta az ismeretlen dalokat. Valósággal röpült az idő, és Szivárvány hamarosan elkészült a munkájával. Összetekerte a szőnyeget, és vidám hangon elkiáltotta magát:

– Gyertek, készen van a szőnyeg!

Érezte, ahogy odahajolnak hozzá, megsimogatják a szőnyeget, és aztán a kezét és a haját is. Szivárvány mosolygott, és annyit mondott:

– Köszönöm.

Szivárvány az ablaknál ült, és élvezte, ahogy a nap sugarai az arcát melengetik. Hallotta, hogy nyílik a szobája ajtaja, és meghallotta a szakácsnő ismerős hangját. Tálcát tettek az ölébe és meleg tányért a kezébe. Szivárvány belekortyolt, és ínycsiklandó húsleves ízét érezte a szájában. Jóízűen megette az egészet. Azután édes szőlőt és hűvös bort kapott, mindegyik olyan csodálatos volt, mintha még soha életében nem kóstolt volna ilyesmit. Még vidámabb lett, és boldogan látott neki ismét a munkának. Sokat dolgozott, és amikor megpihent, a szakácsnő nagyszerű ételekkel kényeztette. Szivárvány jóllakottnak, erősnek és egészségesnek érezte magát.

Amikor néhány nap múlva elkészült a szőnyeggel, Szivárvány hirtelen úgy érezte, nagyon elfáradtak a lábai. Muszáj volt kinyújtóztatnia őket. Oda sem figyelt, csak feltérdelt a szövőszéke mellett és felállt. Megropogtatta a térdeit, és akkor vette csak észre, hogy újra tud állni. És nem csupán állni, de járni is. Hol kacagva, hogy sírva örömében maga nyomta a szakácsnő kezébe az új szőnyeget, aztán karon fogta a szobalányt, és körbetáncolta vele a szobát. Azok ketten csak döbbenten bámulták a pörgő Szivárványt, és nem értették, mire ez a nagy vidámság.

Szivárvány többé nem bírt nyugodtan megülni a fenekén. Mindent tudni akart új otthonáról. Amikor a szakácsnő az ételt hozta, nem akart enni, és csak kifelé mutogatott az ablakon. Hiába beszélt neki, hogy sétálni akar odakint, nem értették meg a szavát, hát mutogatott rendületlenül tovább. Végül a szakácsnő megnyugtatta, hogy csak várjon türelemmel. Szivárvány akkor letelepedett az ablakhoz, és csak várt, közben hallgatta a kinti zajokat.

Egyszerre csak azt érezte, hogy valaki megsimogatja a haját. De nem a szakácsnő volt és nem a szobalány. Egy erős férfi keze volt az. Szivárvány hiába kérdezgette, ki az, nem kapott választ. Az ismeretlen megfogta a kezét, és magával vitte. Lassan, óvatosan vezette a vak lányt számtalan termen és folyosón keresztül. Szivárvány nem tudta, hol vannak, merre járnak.

Hirtelen megálltak, és az ismeretlen ráhelyezte a lány kezét egy ajtókilincsre. Lágyan előre tessékelte őt, Szivárvány pedig kinyitotta az ajtót.

Szivárványt határtalan ragyogás vette körül. Pontosabban azt vette észre, hogy ragyogást lát. Sűrűn pislogott, és a szeme is könnybe lábadt, végül tüsszentenie kellett a nagy fényességtől. Akkor aztán lassan aranyló fénnyé szelídült a vakító ragyogás, Szivárványnak pedig a lélegzete is elállt. Egy királyi palota tróntermében találta magát. Elegáns ruhába öltözött udvari népek álltak körben a trón körül, és mindenki őt bámulta mosolyogva. Szivárvány azonban le sem tudta venni a szemét a falakról, melyeket az ő szőnyegei díszítették. De a rongyok, melyből szőtte azokat, drága kelmék, selymek és brokátok voltak, és számtalan könnye, melyet szomorúságában ejtett, igazgyöngyként ragyogott a szőtteseken.

Szivárvány megfordult, hogy lássa, ki vezette el ide, és meghökkenve látta, hogy a falujába látogató idegen áll előtte. Az a férfi, akit megszégyenített és kinevetett. Szivárvány szégyenkezve lehajtotta a fejét.

– Soha többé ne légy szomorú, Szivárvány! – simogatta meg az arcát a király, merthogy ő maga volt az, a szigetek nemes uralkodója. – Sokat szenvedtél, hogy eljuss idáig. Elviselted a betegségek kínjait, és tűrted a megaláztatást. Aztán kigyógyultál a büszkeségből, és önzetlenül átadtad magad az igaz életnek. Csodával ajándékoztál meg bennünket, mert a mások boldogságáért elkészített ajándéknál nincs nagyobb csoda.

Szivárvány mosolyogva a királyra nézett.

– Márpedig én meggondoltam magam. Ára van a szőnyegeknek.

A király megijedt, mert azt hitte, a régi önző és szívtelen Szivárvány tért vissza.

– És mennyit kérsz érte? – kérdezte a lánytól.

Szivárvány nevetett a király arcát látva.

– Messze van már az én otthonom, oda többé nem térek vissza. Add nekem hát a kis szobácskát, és add nekem a kis szövőszéket is. Hadd dolgozzam tovább a palotádban.

A király megkönnyebbülten sóhajtott, és kezébe fogta Szivárvány apró kezeit.

– Légy a feleségem, légy az úrnőnk, és tanítsd meg gyermekeinknek is a szövés mesterségét. Ez legyen jól megérdemelt jutalmad.

Szivárvány boldogan igent mondott a királynak, és a szigetek úrnője lett. Megtartotta azonban a kis szobát, melyben megtalálta az igazi boldogságot, és megvan még a kis szövőszék is. Ma már azonban nem ő dolgozik rajta, hanem gyermekei és unokái.

A szőnyeg, amelyre Szivárvány sok-sok esztendővel ezelőtt a királyi várost hímezte, azóta is a trónterem falát díszíti.

 

A mese megjelent a Mesélj minden nap! c. kötetben (Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), a Médiaunió Alapítvány 2011-es társadalmi célú kampányának nagy mesekönyvében.

Ha még több mesét szeretnél olvasni, folytasd a keresgélést a Magyar Olvasástárság (HunRA) vagy a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán!
Támogatóink: