Szabóné Széles Erzsébet: A tündérkirálynő gyűrűi

2012. április 09.

Felesége két fiú és egy kislány utóddal ajándékozta meg. A két királyfi bátor, ügyes és okos legényke volt, mindkettejük alkalmas volt az uralkodásra. A legkisebb gyermek volt a kislány, gyönyörű, aranyhajú, kedves csöppség. Aki meglátta, úgy érezte, még a nap is szebben ragyog a közelében.

A király seregének vezére is ott élt családjával a palotában. Neki csak egyetlen fia született, Jakab, aki kiskorában gyakran együtt játszott a király három gyermekével. A kicsi királykisasszonyt testvéreként szerette, mindig védelmébe vette, ha a bátyjai rosszcsontkodtak vele. De ahogy teltek, múltak az évek, az érzelmei testvériből lassan szerelemmé változtak.

A királylány csodaszép hajadonná serdült, de a lelke már korántsem volt olyan tiszta, mint gyermekkorában. Az, hogy állandóan a figyelem középpontjában volt, a széltől is óvták, minden kívánságát teljesítették és mindenhol csak a szépségét dicsérték, bizony nem használt a jellemének. Okos, de lelketlen teremtés lett belőle. Gyermekkori játszópajtását, védelmezőjét, a hadvezér fiát gyakran kigúnyolta, mert a fiú bizony nem volt egy férfiszépség. Így természetesen Jakab vonzalmáról tudomást sem vett. Délceg királyfik, hercegek forgolódtak körülötte, s ő gőgösen páváskodott közöttük.

Történt egyszer, hogy a királyné megbetegedett, s egy távoli országból kellett elhozni az orvosságot, aminek elkészítését egyedül egy vénséges vén remete ismerte, s akihez csak egyetlen egy bátor ember mehetett el. Hosszú, veszélyes volt az út. Idegen, ellenséges népek és különös csodalények földjén vezetett keresztül, ahol még ismeretlen szörnyek is leselkedtek a bátor utazóra. A két királyfi szeretett volna útra kelni, de édesanyjuk azt mondta, hogy ha bármelyik gyermekének is akár csak egy haja szála is meggörbülne miatta, akkor már hiába a világ valamennyi csodaszere, ő azt úgysem élné túl. Ezért nagy nehezen letettek a tervükről. De akkor ki menjen el erre a veszélyes útra? Csak megbízható, bátor ember tudja elhozni az orvosságot. A hadvezér már erősen megöregedett, de a fia, Jakab azt mondta, nekivág az útnak, ha megbíznak benne, s egy élete, egy halála, addig vissza nem tér, amíg meg nem szerzi a gyógyírt. Sírt az édesanyja, de büszke volt rá nagyon az édesapja. A saját kardját övezte a derekára, s megbízható sodronyingét is odaadta, hogy nagyobb biztonságban legyen a lesvetőktől. Édesanyja sebgyógyító kenőcsöt kevert neki, s a lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon magára, majd megölelte, s sírva integetett utána, amíg ki nem lovagolt a várkapun. Még azután is hosszan követte a tekintetével.

A király elegendő pénzt és élelmet adatott neki, s egy lovat is akart a királyi istállóból, de Jakab ragaszkodott a saját lovához, aki vele együtt nőtt fel, s eddig minden kalandjában hűséges társa volt. A gőgös királylány pedig még egy istenhozzádot sem mondott a veszélyes útra induló ifjúnak.

Jakab még egyszer visszanézett a palota felé, utolsót intett bánatos édesanyjának, majd vágtára váltott, s elindult a felkelő nap irányába. Három nap és három éjjel egyfolytában vágtatott, csak akkor állt meg, ha enni és inni adott a lovának, vagy megpihentette a hűséges állatot.

A harmadik nap alkonyatkor átlépte a szomszédos baráti királyok országainak a határát, s ismeretlen vidékre jutott. Vizet keresett, hogy megtöltse a kulacsát, s inni adjon a lovának. Mielőtt a nap elérte a látóhatár szélét, rá is talált egy kis tóra. Fáradtan fekvőhelyet készített, s miután ellátta hátasát, elaludt. Álmában egy ősz öregembert látott, aki sajnálkozva tárta szét a két kezét. De mielőtt megtudta volna ennek az okát, a lova bökdösésére ébredt. A hűséges állat valamilyen veszélyt érzett, ezért felébresztette a gazdáját. Jakab óvatosan felkelt, s kikémlelt a sűrűből. A csodálkozástól tátva maradt a szája. Három csodaszép lány ült a tó partján, s egy sebesült őz combjáról mosták le az alvadt vért. Hirtelen kurjongatást és lódobogást hallott, s bevágtatott a lányok közé két marcona alak. Íjaikkal hadonászva követelni kezdték a lányoktól a vadászzsákmányukat. A három lány riadtan és fegyvertelenül állt a két megvadult vadász és a sebesült állat közé. A vadászok egyre erőszakosabbak lettek. Az egyik leugrott a lováról és késsel a kezében az őz mellé lépett, hogy megadja neki a kegyelemdöfést. A lányok sikertelenül próbálták meg visszatartani. A dulakodás közben egyiküket még fel is lökték. De ekkor már Jakab kezében is megvillant édesapja kardja, s kiugrott rejtekéből.

– Ejnye, uraim! Méltó dolog a gyengébbeket bántani?

– Mi közöd van hozzá, kölyök? – ripakodott rá az egyik. – A vad a mienk, mi ejtettük el. Most pedig el akarjuk vinni, s elegünk van az időhúzásból! Állj félre, vagy megbánod!

– Illik ifjú hölgyek jelenlétében ilyen hangot megütni? Hol tanultak az urak illemet?

– Hölgyek? Ezek tündérek, te balga! Vigyázz, mert ha nem figyelsz, elbájolnak!

– Én csak egy sebesült őzet és három riadt, fiatal lányt látok, akik az oltalmamra szorulnak. Menjenek az urak békével, s keressenek maguknak máshol vadat!

– Egy kölyök akarja megmondani, hogy mit tegyünk? Nekünk te nem parancsolsz! Védd magad! – kiáltott a lovon ülő, s Jakab felé vágott a közben kihúzott kardjával. De a fiút nem hiába tanította az apja! Olyan ügyesen hárította el a támadást, hogy a nagyhangú gazfickó leesett a lováról. Ekkor gyorsan lefegyverezte, s kardját a mellének szegezve intézte szavait hozzájuk:

– Nem szeretem ismételni magamat, de ideje, hogy távozzanak az urak, amíg van rá lehetőségük!

Ekkor már a két vadász is megijedt, s lassan, de közben fenyegetőzve megfordultak, lóra ültek, s elvágtattak arra, amerről jöttek. Jakab ekkor odalépett a lányokhoz, akik szótlanul figyelték az eseményeket.

– Ti valóban tündérek vagytok? – szólította meg őket.

– Igen, s ez az állat sem közönséges őz, hanem a királynő kedvence, akit kicsi korától maga nevelt, miután az anyját vadászok lelőtték. Jöjj velünk, s királynőnk maga fog köszönetet mondani a segítségedért!

– Nem mehetek, mert fontos küldetésem van, amiben nem késlekedhetek, s különben sem tettem semmi különlegeset. De annyit áruljatok el, kérlek, hogy jó úton vagyok-e a gyógyító remete barlangja felé?

– Ez az ösvény vezet tovább, de még hosszú út áll előtted. Vigyázz magadra, s ne higgy el mindent, amit látsz, csak a szívedre hallgass!

Azzal a lányok elbúcsúztak, az őzet puha takaróra fektették, s vele együtt hirtelen eltűntek. Jakab eltűnődött, hogyha ilyen gyorsan el tudtak illanni, akkor miért nem tették ezt meg, amikor a vadászok rájuk rontottak. De nem törte sokáig a fejét, hanem felnyergelte a lovát, s a csillagok útmutatása szerint folytatta az útját, mert nem akart az esetleg erősítéssel visszatérő vadászokkal ismét szembe kerülni. Nem mintha félt volna tőlük, hanem mert bármilyen időveszteség hátráltathatta a királynő gyógyulását.

Napkeltéig jókora utat megtettek. Éppen egy kis pihenőt engedélyezett a lovának, amikor zajt hallott. Mintha valahol valaki sírna. Hallgatózott, s óvatosan elindult a hang irányába. Egy kis tisztáson egy apró emberke szaladgált fel és alá egy kialudt tűzrakás mellett.

– Jaj, nekem! Mindjárt előbukkan a nap, s ha addig nem érek haza, holtamig ebben az erdőben kell bolyonganom!

– Jó reggelt! Mi történt veled? – kérdezte Jakab.

– Ne is kérdezd! Elaludtam, s kialudt a tűz.

– Akkor gyújtsd meg újra!

– De mivel, ha taplóm ugyan van, de a kovát valahol elvesztettem, s nincs időm megkeresni!

– No, várj, majd én segítek! – ugrott le a lováról a fiú. Elővette a tűzszerszámát, s pillanatokon belül újra lobogott a tűz.

– Örök hálával tartozom neked, te legény, amiért megmentettél! – lelkendezett a kis ember.

– Tudd meg, hogy én vagyok a tündérkirálynő kincstárnoka, s ha napkeltéig nem értem volna vissza az udvarába, az összes kincse hamuvá változott volna! De a tűz megnyitja nekem a hazavezető utat, s pillanatok alatt otthon leszek! Segíthetek neked valamiben, mielőtt elindulok?

– Köszönöm, nem. Csak annyit mondj meg, hogy messze van-e még a remete barlangja, s hol találok egy tiszta vizű forrást, ahol megitathatom a lovamat.

– Holnap estére elérhetsz a remetéhez, ha szerencséd van. De a lovadat jól itasd meg a mögöttem lévő forrásnál, s a kulacsodat se felejtsd el megtölteni, mert hamarosan egy nagy pusztaságon kell átkelnetek, ahol nem találtok vizet, de még az is lehet, hogy rablókkal is meg kell küzdened!

– Köszönöm a jó tanácsot, ég veled!

– Vigyázz te is magadra, ifjú vitéz! – azzal a kis ember félrerúgta a parázshalmot, s a feltáruló lyukba beleugrott. Alighogy bezárult mögötte, a nap első sugarai megcsillantak az ágak között.

– No, ez tényleg az utolsó percben tűnt el! – gondolta Jakab. – De mikor fogok én hazaérni? Bár addig legalább nem látom nap mint nap a gyönyörű, ám szívtelen királykisasszonyt! No de nincs idő a nyafogásra! Gyí, lovacskám!

Azzal odaléptetett a forráshoz, megitatta és megetette a lovát, megtöltötte a kulacsát, s folytatta az útját, amerre a kis ember mutatta.

Hamarosan megváltozott a táj. Előbb a fák tűntek el, majd a bokrok és a füvek is elmaradtak. Amerre nézett, csak pusztaságot látott. Egy szál fű, nem sok, annyi se volt, s a Nap olyan erősen perzselt, hogy szinte égette a bőrét. Sajnálta a lovát is, de nem tudta megvédeni a rekkenő hőségtől. Hogy kímélje az állatot, lépésre fogta, s időnként le is szállt róla. Így lassabban haladtak, de takarékoskodhattak az erejükkel. Néhány óra múlva délibáb játéka kínozta meg őket egy zöldellő kis ligetet mutatva a messzeségben. De akárhogy igyekeztek feléje, nem jutottak közelebb. Aztán szertefoszlott a tünemény. Két órával alkonyat előtt már csak vánszorogtak. Jakab kulacsában már csak pár kortynyi víz kotyogott, amit rosszabb időkre tartalékolt. Ekkor a távolban sötét foltot vett észre.

– Remélem, nem újabb érzéki csalódás, hanem erdőt látok a látóhatár peremén! – sóhajtott a fiú. Erejüket megkettőzve igyekeztek tovább. Lassan megváltozott a táj. Előbb néhány kiszáradt fűszál, majd satnya kórók mellett haladtak el, míg végre kibontakozott előttük az erdő. A ló minden erejét megfeszítve nógatás nélkül is gyorsított a tempón. Mielőtt beléphettek volna az enyhülést ígérő lombok közé, fájdalmas kiáltás intette óvatosságra őket. Jakab hallgatózni kezdett, még a szomjúságáról is megfeledkezett, de nem ismétlődött a hang. Már azt hitte, hogy csak képzelődött, amikor hirtelen előtte termett egy töpörödött anyóka. Épp a ló lábai előtt fogyott el az ereje. Jakab az utolsó pillanatban rántotta félre a lovát. Leugrott, hogy segítsen, de nem jutott rá ideje, mert a sűrűből három lovas vágtatott felé kivont karddal, s gyűrűbe zárták őket.

– Állj, ki vagy? – kiáltott rá egyikük.

– Vándorlegény vagyok, s vizet keresek, mert most értem át a pusztaságon!

– Hová igyekszel így magányosan? – kérdezte a második lovas, s közelebb léptetett hozzá. Jakab csak azt sajnálta, hogy nem tud segíteni az ájult asszonyon, de jobbnak látta, ha nem téveszti szem elől a fegyvereseket.

– Orvosságért a remetéhez.

– Nem gondolod, hogy felelőtlenség magányosan vágni neki egy ilyen veszélyes útnak? – közeledett még jobban a kérdező.

– Nem vagyok egyedül – válaszolt a fiú, a kardja markolatára téve a kezét, s közben úgy fordult, hogy senki se kerülhessen a hátába.

– A vén boszorkánnyal mi dolgod? – szegezte neki a kérdést az eddig hallgató harmadik.

– Milyen boszorkánnyal? – kérdezte Jakab.

– Azzal ni, amelyik a lovad előtt kuporog.

Jakab odanézett, s valóban, az anyóka már feleszmélt ájulásából, s most rémülten figyelte a fejleményeket.

– Az előbb futott ki az erdőből, mint aki üldözők elől menekül. Előletek szaladt?

– Bizony, barátocskám! Már csak kevés választotta el attól, hogy kilehelje fekete lelkét!

– Mit vétetett ellenetek?

– Megbabonázta a lovainkat. Mielőtt elfoghattuk volna, ketten is majdnem kitörtük a nyakunkat. De most megvan!

– Állj! Nem engedem, hogy egy ujjal is hozzányúljatok! Milyen jogon bíráskodtok felette?

– Azon a jogon, hogy ez az erdő a mi urunké, s megtiltotta minden tolvajnépség számára a belépést. Ez a nő pedig egy egész köteg rőzsét szedett össze, s egy kosár gombát is el akart lopni! Ezért már kétszeresen is halált érdemel!

– Halál néhány gallyért és pár darab gombáért? Nálatok ennyit ér egy ember élete?

– Kevesebbért is akasztottak már! Állj félre, vagy vele együtt te is lógni fogsz!

– De már ezt nem engedem! – azzal Jakab kirántotta a kardját, s füttyentett a lovának. A ló hátraugrott, csaknem felborítva a mögötte álló lovat lovasával együtt. A fiú pedig a meglepetés erejét kihasználva, kiütötte nyergéből a hozzá közelebb eső másik lovast. Míg az a fegyverzetével bajlódott, a harmadik nekiugratott, hogy Jakabot legázolja. De hűséges lova ekkor már élő pajzsként tornyosult gazdája előtt. Végre a három támadó rendbe állt, s egyesült erővel rohantak az ifjúra. Jakab nem hazudtolta meg édesapja hírnevét! Derekasan küzdött, végül hosszú küzdelem után a három gazfickó ló nélkül menekülőre fogta. Ekkor tudott csak az öregasszonyhoz sietni, aki ismét félájultan feküdt az úton. Kulacsa maradék vizével megitatta, bár a torkában mintha a pokol tüze égett volna, hiszen a kimerítő küzdelem csak fokozta a szomját, de nem törődött vele. Amikor a nő annyira erőre kapott, hogy fel bírt ülni, csak akkor nézett végig magán. Bal karjából vér csorgott a földre, s a ruhája cafatokban lógott. A sodronying viszont megvédte a komolyabb sérülésektől. Gyorsan elővette a tarisznyáját, elállította a vérzést, majd édesanyja kenőcsével bekente a zúzódásokat. A lova közben békésen legelészet a zöld fűből. Ezután megszólította az öregasszonyt:

– Jó estét, nénikém! Ha segítek, fel tud ülni a lovam hátára, mert nem hiszem, hogy hamarosan ne térnének vissza a támadók erősítéssel, s akkor nem biztos, hogy ilyen szerencsésen megússzuk a dolgot!

– Köszönöm, te jószívű legény, hogy megmentettél! Igazad van, igyekeznünk kell, de előbb elvezetlek egy közeli forráshoz, mert látom, hogy te és a lovad is erősen szomjaztok! Csak gyere utánam, már bírok járni!

Azzal bevezette őket a sűrűbe. Ló és lovasa alig tudott eltelni a friss vízzel, de miután újra megtöltötte a kulacsát, Jakab sürgetni kezdte az öregasszonyt. Azaz csak szerette volna, mert amikor ránézett, a szája tátva maradt a csodálkozástól. Ahol az előbb még egy görnyedt hátú vénség üldögélt, most egy tekintélyt parancsoló, fiatal, gyönyörű nő állt, drága ruhában. Körülötte mintha izzott volna a levegő. A fiú alig bírt megszólalni.

– Ki vagy te, szépséges ismeretlen, és hova lett az anyóka?

– Én voltam az öregasszony, aki, miután tündéreimet már kétszer önzetlenül megsegítetted, próbára akartalak tenni, hogy lássam, tényleg méltó vagy-e a bizalmamra! Lám, nem csalódtam! Bátor és nagylelkű vitéz vagy! Kérj bármit, teljesítem!

– Te lennél a tündérek királynője? Hiszen akkor nem is voltál igazi veszélyben, bármikor szabadulni tudtál volna – keseredett el egy kicsit a fiú. – Csak próba volt az egész? De miért?

– Már kicsi korod óta ismerlek. A királynő, akinek az orvosságáért ezt a veszélyes utat magadra vállaltad, kislánykorában a barátnőm volt. De már rég nem találkoztunk.

– Akkor miért nem siettél a segítségére, amikor megtudtad, hogy milyen beteg?

– Mert vannak dolgok, amiket nektek, halandó embereknek kell elvégeznetek. De tudom, hogy évről évre egyre ügyesebb és okosabb ifjú lett belőled, akinek egyetlen nagy fájdalma, hogy a szépséges királykisasszony észre sem veszi.

– Hogy is figyelne rám, amikor ő olyan szép, én pedig csúnya vagyok – keseredett el a fiú.

– Ha neked csak a külső szépség számít, akkor alaposan félreismertelek!

– Dehogy! Én benne is még azt a kislányt szeretem, akit hajdan megszerettem. Aki képes volt egy sebesült madarat saját kezével etetni, s amikor mégis elpusztult, akkor napokig siratta.

– De aztán valami megváltozott. Gőgös és keményszívű lett. Azt hiszi, a szépsége és a fiatalsága örökké tart, s mindenki mindig csak őt fogja isteníteni! Közben keresztülgázol azokon, akik feltétel nélkül szeretik! Szerinted helyes ez?

– Persze hogy nem, én mégse kívánnék neki soha rosszat!

– Akkor sem, ha tudnád, hogy ez később a javára válna?

– Akkor talán igen, de közben megszakadna a szívem.

– Figyelj rám, ifjú vitéz! Kiérdemelted a jutalmamat, s ne is szabadkozz! Íme, két gyűrű. Az egyik egyszerű, a másik drágakövektől díszes. Én ezeket most neked adom. Húzd az egyszerűt az ujjadra, s attól a perctől fogva az emberek, ha rád néznek, a lelki szépségedet veszik észre, nem a testi hibáidat! Ez a gyűrű viselőjének jellemét is tovább nemesíti. Amíg hordod, nem fogsz rossz útra térni, mindig helyesen cselekszel. De vigyázz! Ha másnak adod, újra olyan csúnya leszel, mint voltál! Akik nem ismerik erényeidet, kerülni fognak. A másik gyűrűt add át a gőgös királykisasszonynak. Örömmel az ujjára fogja húzni, mert tetszeni fog neki. De abban a pillanatban, amint a gyűrű érintkezik a bőrével, az emberek a csinos arcocskája helyett neki is a lelkét látják majd, ha ránéznek. Ő nem fog ebből semmit észrevenni, mert a tükör neki a valódi arcát mutatja, de mások számára iszonyúan visszataszító lesz. Akik eddig a társaságát keresték, most menekülni fognak előle. Azt hiszik majd, hogy rontás ül rajta. Csak akkor szabadul, ha újra jóságos lesz. De magától kell megjavulnia, nem figyelmeztetheted! Ha pedig a gyűrűdet átadod neki, számolhatsz vele, hogy soha többé nem fog rád nézni, mert olyan rút leszel! Megértetted?

– Igen, bár nehéz elhinnem.

– Tegyünk egy próbát. Az erdő szélén három lány sétál. Eredj oda hozzájuk, lássuk, mit mondanak. Ne is tiltakozz! Ennyi késedelem még belefér az idődbe!

Azzal egyet intett, s Jakab máris az erdő szélén találta magát. Amint a lányok észrevették, elkezdték illegetni magukat, versenyezni kezdtek érte, hogy melyikük álljon szóba ezzel a helyre legénnyel. Jakab nem akart hinni a fülének. Amikor visszatért a tündérhez, kérdőre vonta:

– Mondd, hogy hihetném, hogy ezek a lányok valóban így gondolkodtak rólam, hiszen te tündér vagy, s lehet, hogy ez is csak varázslat volt!

– Hidd el, igazat mondtam. Később majd újra meggyőződhetsz erről! De most már valóban indulnod kell! Add át ezt a tarisznyát a remetének, ő majd tudni fogja, mit kezdjen vele! Most gyere, megmutatom az utat, mert éjfélig még oda is kell érned!

Azzal rámutatott egy ösvényre a forrás mögött, majd nem várva a hálálkodásra, köddé vált. Jakab pedig gondolataiba merülve, de azért óvatosan, tartva a korábbi rossz emberektől, útnak indult.

Hamarosan kiért az erdőből, s nem messze egy hegy körvonalait látta kibontakozni. A nap már lenyugodott, de a hold elég fényt adott ahhoz, hogy a lova biztosan haladhasson. Nem sokkal éjfél előtt meglátta a barlangot. Amikor közelebb ért, leszállt a lováról, s a barlang ajtajához lépett. Illedelmesen beköszönt:

– Adjon az Isten jó estét, kedves apó! Szabad-e bemennem?

– Gyere csak, fiam! Öregembernek nem kell sok alvás, ébren vagyok! Pihenj, s majd reggel elmondod, mi járatban vagy!

– Nem lehet, öregapám! Nagy utat tettem meg, betegnek kell a segítség! Minden óra számít!

Azzal elmesélte, hogy mi járatban van. Amikor befejezte, a remete épp olyan mozdulatot tett, mint az álombeli öregember.

– Sajnálom, fiam, hogy hiába tetted meg ezt a hosszú és veszélyes utat, de nem tudok segíteni! Az orvossághoz szükségem lenne néhány gyógyfűre a tündérek kertjéből, de már egy ideje nem jártam náluk! Ha pedig a hajnal első csillagával nem kelsz útra, később akár el se indulj! Nem fog meggyógyulni a királynő!

– De az nem lehet! Lennie kell megoldásnak!

– Sajnálom, ha nincs hozzávaló, nem tudok gyógyszert készíteni.

Ekkor Jakabnak eszébe jutott a tarisznya, amit a tündérkirálynő ajándékozott neki.

– Álljunk csak meg! Ímhol, ezt adta nekem a tündérek úrnője! Azt mondta, hogy öregapám tudni fogja, hogy mit tegyen vele!

Azzal átadta a csomagot. Az öreg kinyitotta, s azok a gyógyfüvek voltak benne, amire éppen szüksége volt! Jakabot pihenni küldte, mert hamarosan újra útra kellett kelnie, ő pedig nekilátott, hogy elkészítse az orvosságot. Hamarosan felkeltette a fiút, adott neki ételt, italt, a lovának is vizet és zabot, majd megmutatta a hazafelé vezető utat. Jakab megköszönte a segítséget, s elindult, vitte haza az orvosságot. Sokkal rövidebb idő alatt hazaért, mint a remetéhez. Az öregember elmagyarázta neki, hogy merre menjen, ha el szeretné kerülni a kiszáradt pusztaságot, s így két nap múlva, éppen alkonyatra hazaért.

Volt nagy öröm! Édesanyja örömében zokogva borult a nyakába, apja pedig büszkén megölelte. Csodálkozva vették tudomásul, hogy fiúk mennyire más lett, egész megszépült. A királynő már az első adag orvosságtól jobban lett. Csak a királykisasszony nem örült Jakabnak. Csodálkozott azon, hogy már nem olyan csúnya, mint ahogy emlékezett rá, de nem törődött vele. A fiú ekkor megmutatta neki a drágaköves gyűrűt.

– Felséges királykisasszony! Ne vedd tolakodásnak, de fogadd el tőlem ezt a gyűrűt, még ha nem is olyan szép, mint te, de illene hozzád!

A lányt megbabonázta a gyűrű szépsége, s rögtön az ujjára húzta. Jakab csodálkozva vette tudomásul, hogy milyen hirtelen megváltozott az arca! A gyönyörű, fiatal teremtés helyett egy rút, gonosz arc nézett szembe vele. Alig tudta eltitkolni a megdöbbenését. A királykisasszony meg sem köszönte az ajándékot, csak gőgösen biccentett, hogy elmehet.

Ettől a naptól kezdve pokoli lett az élet a palotában. Először a vendég királyfiak és hercegek hagyták el olyan sietve az udvart, mintha mindenhol háború tört volna ki, s nekik azonnal a harctérre kellene menniük. A szolgálók varázslatról és átokról suttogtak. Mások szerint ez várható volt, mert a királykisasszony már olyan gonosz lett, hogy ennek egyenes következménye lett, hogy megcsúnyult. A király amennyire örült a felesége javulásának, annyira elszomorodott a lánya állapota miatt. A királykisasszony, ha belenézett a tükrébe, továbbra is azt a ragyogó szépséget látta, amilyen korábban volt. Neki csak az lett furcsa, hogy egyszerre mindenki kerülni kezdte. A lánypajtásai, akik máskor egymásnak adták a kilincset, most hétszámra felés sem néztek. Ha pedig magához akarta hívatni őket, mindenféle kibúvókat kerestek. A szolgálók alig tudták elrejteni undorukat, amikor fürdették, vagy öltöztették. Lassan már senki sem akart szóba állni vele. Féltek és iszonyodtak tőle. Féltek, hogy el ne kapják, ha esetleg ragályos betegsége lenne, s iszonyodtak a látványától. Napokon keresztül egyedül bolyongott a palota kertjében, már a testvérei sem kísérték el, mert velük állandóan veszekedett. Egyik ilyen magányos sétáján meglátott egy eltaposott pillangót a porban. Hirtelen valami megmozdult benne, mert lehajolt hozzá, s így suttogott:

– Lám, milyen törékeny is a szépség, a ragyogás. Engem eddig körülrajongtak, most viszont én vagyok a legmagányosabb lélek az egész világon! Mindenki kerül, s még csak az okát sem tudom, hogy miért!

Azzal legördült az első könnycsepp az orcáján, majd zokogni kezdett. Magányos sétáin eljutott azokra a helyekre is, ahol fivéreivel és a hadvezér fiával gyermekkorukban olyan sokat játszottak. Ábrándozva idézte fel az emlékeket, s közben lassan-lassan hasadozni kezdett a lelkéről a kevélység és a rosszindulat által ráépített páncél. Néha már majdnem kibukkant alóla az egykori kedves kislány. A szolgálók ebből csak annyit vettek észre, hogy ha hibáztak, már nem kaptak rögtön kemény szidást, s egyre kevesebb lett az ok nélküli kötekedés. Közben Jakabnak majd megszakadt a szíve, amikor a magányos és csúnya királylányra pillantott. Azután egyszer csak csatlakozott hozzá, amikor magányosan sétált a palotakertben. A lány csodálkozva ránézett, de nem szólt semmit. Ezután egyre többet bolyongtak együtt úgy, mint gyermekkorukban, s sorra felidézték a közös emlékeket. A királylány már olyan kedves volt, mint régen, s Jakab alig bírta megállni, hogy el ne mondja neki a gyűrűk titkát. Aztán egy szép napon mégsem bírta tovább. Nem tudta tovább elviselni, ahogy még a legcsúnyább szolgáló is gúnyos szavakkal illette a királylányt a háta mögött, amikor elment a közelében, s levette az ujjáról az egyszerű gyűrűt. Nem nézett rá a lányra, amikor megkérte, hogy húzza le a díszes gyűrűt, s helyette viselje a dísztelent, mert félt, hogy a csúnyasága láttán a lány ismét elutasítja a közeledését. De nem így történt. Ekkor elmesélte a két gyűrű történetét, s kérte a királylányt, hogy bocsássa meg neki, amiért beleegyezett ebbe a szörnyű kínzásba. A királylány ránézett könnyfátyolos szemével, s ekkor hasadt le a szívét, lelkét beborító kéreg utolsó darabja. Ismét érző, kedves lény volt, aki felismerte a fiúban a legjobb pajtását, s lelki társát. Ekkor furcsa villanást láttak, s megjelent közöttük a tündérek királynője.

– Látom, használtak a gyűrűk!

– Ne haragudj, asszonyom, de nem tudtam tovább kínozni azt, akit szeretek! – borult térdre előtte a fiú. – Inkább legyek örökre csúnya, mint fájdalmat okozzak annak, aki számomra a legfontosabb!

– Dicséretes az őszinteséget, ugyanakkor botorság, hiszen tudod jól, milyen ez a lány! – feddte meg a királynő. Ezután a sápadt királykisasszonyhoz intézte szavait. – Tudod te, hogy hány embert bántottál meg az elmúlt évek során, és mennyi könny hullott miattad? Édesanyád is a te szívtelenségedbe betegedett bele!

– Tudom, felség, s őszintén megbántam mindent... – zokogott a királylány. – Az sem érdekel, ha végleg elveszed a szépségemet, csak a jóságot hagyd meg nekem! – könyörgött.

– Tudom, hogy őszinték a szavaid, s azt is, hogy többé szándékosan senkit sem fogsz megbántani, ezért visszaadom a szépségedet is. Neked pedig – fordult a fiúhoz –, amiért most is önzetlen voltál, azt az arcot adom, amilyennek az elmúlt hetekben látott a világ! De ajánlom, el ne bízd magad!

– Köszönöm, felséges asszonyom, s tudod, hogy sohasem tennék ilyet! – bizonykodott Jakab, majd megfogta a királylány feléje nyújtott kezét, s boldogan elmosolyodott.

A tündérkirálynő meglátogatta a most már egészséges királynőt, s ottmaradt a fiatalok lakodalmára is. Az öreg király három részre akarta osztani a birodalmát, hogy a két fiának és a lányának is jusson, de Jakab és a királylány lemondtak róla, mondván: nekik a szerelmük és a jóság nagyobb kincs, mint bármilyen ország uralkodói széke.

Máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

A mese megjelent a Mesélj minden nap! c. kötetben (Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), a Médiaunió Alapítvány 2011-es társadalmi célú kampányának nagy mesekönyvében.