Rezes Erzsébet: A póni, aki zebra akart lenni

2012. április 22.

Élt egyszer egy messzi prérin egy póni, aki Gyöngynek hívtak. Csodájára jártak, hisz annyira szép volt. Sok póni társa igencsak irigyelte őt. Mindegyik olyan szeretett volna lenni, mint ez a póni, ám akármennyit is fürödtek a friss patakban, akármennyit is napoztak a tűző napon, s akármennyi finom füvet is legeltek, egyikük sem vált olyan gyönyörűvé, mint Gyöngy.

Azonban egy szép nap a pónik mellett egy zebracsorda haladt el. Gyöngy szeme elkerekedett, hosszasan figyelte őket. A csíkos állatok csak úgy hasították a levegőt, szinte táncoltak, ahogy vágtázni kezdtek. Még a sörényük is fekete-fehérben pompázott.

– Kik ezek? – kérdezte Gyöngy a többi pónit.

– A zebrák – válaszolták egyszerre.

– Még sohasem láttam őket – mondta Gyöngy. – Merre mennek?

– A szurdokba.

– A szurdokba? – kíváncsiskodott tovább. – Milyen szurdokba?

– Ott, ahol a zebrák királya lakik.

– A zebrák királya? Van királyuk is? Nekünk miért nincs királyunk? – tette fel Gyöngy a kérdését.

– Mert mi szabadon élünk, bennünket nem kell vezetni, mindnyájan tudjuk, hogy mit is kell tennünk.

Amilyen hirtelen bukkantak fel a zebrák, olyan gyorsan tűntek el a látóhatáron.

Teltek-múltak a napok, Gyöngy egyre többet gondolt a zebrákra. Nyugtalan volt. Egy kérdés foglalkoztatta a legjobban őt. Fel is kereste a legöregebb pónit.

Ahogy Gyöngy odabaktatott hozzá, majdnem elszállt a bátorsága. Az öreg póni mindezt látta a szeme sarkából, majd így szólt:

– Helyetted nem tehetem fel a kérdést, Gyöngy!

A szépséges póni megköszörülte a torkát, erőt vett magán, és ezt kérdezte:

– Hogyan festik fel magukra azokat a szépséges csíkokat a zebrák?

Az öreg póni majdnem félrenyelt a meglepettségtől.

– Gyöngy, ezt most komolyan kérdezed? – tudakolta.

– Szeretnék én is olyan csíkokat – folytatta a gyönyörű póni. – Csak nézz körül, olyan egyhangúak vagyunk, barnák, szürkék.

– Mi, pónik, mindig is így néztünk ki, amióta csak létezünk – jelentette ki az öreg póni. – Sok mindent megéltem már, de még egyetlen egy póni sem volt elégedetlen a külsejével, a színével. S most épp te akarsz mássá válni, mikor közülünk te vagy a legszebb, a legcsodásabb?

– Ne haragudj, de régóta szerettem volna másképp kinézni, csak még azt nem tudtam, hogy hogyan. De amióta megpillantottam a zebrákat, tudom, olyan akarok lenni. Minden vágyam ez lett.

A legöregebb póni mélyen Gyöngy szemébe tekintett, s ekkor látta meg azt a nagy elszántságot, mit még senki szemében sem.

– Össze kell hívni a tanácsot. Keress fel három nap múlva, s ha még akkor is zebra akarsz lenni, döntünk felőled.

Gyöngy lelkében remény támadt.

– Itt leszek! – mondta vidáman, reményteljesen.

A napszakok nagyon lassan vánszorogtak. Mintha megállt volna az idő kereke.

Mikor végre eltelt a három nap, egyből a legöregebb póni felé vette az irányt. Az egész tanács ott állt, őt várták.

– Szép napot kívánok az egész tanácsnak – köszöntött mindenkit Gyöngy. – Eljöttem, itt vagyok.

– Gyere közelebb! – mondta az egyik tanácstag. – Meghoztuk a döntésünket, de előtte egy határozott választ várunk tőled.

– Végleges-e az a döntésed, hogy zebrává akarsz válni? – kérdezte a legöregebb póni.

– Igen! – válaszolta Gyöngy azonnal. – Igen, zebra szeretnék lenni!

A tanács tagjai összedugták fejüket, tárgyaltak. Döntésüket hamar meghozták.

– Úgy legyen! Gyöngy mától zebra lehetsz, azonban el kell hagynod bennünket – jelentette ki a harmadik üreg póni.

Gyöngy szeme könnybe lábadt.

– Miért kell elhagynom az otthonomat is? – kérdezte elcsukló hangon.

– Soha többé vissza sem jöhetsz, nincs visszaút hozzánk – folytatta a legöregebb póni.

A szépséges póni egész este sírt, de akkor sem tett le a tervévről, hogy zebra legyen. Reggel mindenkitől búcsút vett, majd odalépet a legöregebb pónihoz, és ezt mondta:

– Köszönök mindent, a bölcsességeket, a tanítást, sohasem felejtelek el benneteket.

– Szerencse kísérje utadat – mondta legvégül a legöregebb póni.

Gyöngy vissza sem nézett, elindult a szurdok felé.

A többi póni éveken keresztül nem hallott Gyöngy felől, mikor ismét egy zebracsorda közeledett feléjük. Azonban most nem vágtattak tovább, hanem lelassították lépteiket, majd megálltak. Az egyik zebra üdvözölte a pónikat, és a legöregebb póni felől érdeklődött. A kíváncsian legelésző pónik le sem vették szemüket a zebrákról.

– Itt vagyok, jövök már! – szólt a legöregebb póni. – Csak úgy sajognak a csontjaim. Ki keres? – kérdezte rekedt hangon.

– Üdvözöllek. Szeretnék bemutatkozni, Zebra Zénónak hívnak. A zebrák királya vagyok. Sajnálom, hogy mindig csak elrohantunk egymás mellett, még köszönni sem igen köszöntünk.

A legöregebb póni annyira meg volt lepődve, hogy csak biccentett fejével. A zebra folytatta:

– Szeretném bemutatni nektek az egyik legbátrabb társunkat – mondta a zebrák királya. – Régebben minden bizonnyal hozzátok tartozott. Egy szép nap csatlakozott a királyságunkhoz. Eleinte mi sem akartuk elhinni, hogy lehetne ő zebra, mikor még csíkjai sincsenek. Azonban úgy döntöttem, hogy próbára teszem. Kiállta. Az évek hosszú sora óta ugyanúgy viselkedett, mi, igazi zebrák.

– Csak nem… – szólt közbe a legöregebb póni, de azonnal el is hallgatott.

– Egyszer nagyon nagy veszélybe kerültünk, s mondhatom, ha legújabb társunk nincs velünk, el sem tudtom képzelni, mi is történhetett volna velünk. Megmentette egész királyságomat. Hiába mondtam neki, hogy bármit kívánhat, megjutalmazom, ő csak egyet akart…

– Zebrává akart válni. Igen, ez volt mindig is a kívánsága – vágott közbe a legöregebb póni.

– Gyere elő, Gyöngy! – szólt a zebrák királya.

A csorda kettévált, s Gyöngy előlépett. Odament a legöregebb pónihoz, üdvözölte, majd ezt mondta:

– Jó látni benneteket. Hiányoztatok.

– Te is – vallotta be a legöregebb póni, aztán meglepetten nézett rá. – Hol vannak a csíkjaid? Mit sem változtál az évek alatt.

A király közbeszólt:

– Nem a csíkok, a színek mondják azt el, hogy te ki vagy! A tetteid. S Gyöngy bebizonyította, hogy igazi zebrává vált, mikor megmentett bennünket. Azonban látom rajta, hogy nagyon hiányoztok neki. Csak arra kérlek téged, legöregebb póni, hogy Gyöngy bármikor meglátogathasson benneteket, amikor csak akarja.

– Úgy lesz. Rég megbántam azt a döntésemet, hogy soha többé nem jöhet vissza hozzánk. Sajnálom, Gyöngy…

Gyöngy odalépett a legöregebb pónihoz, és meghajolt előtte.

– Jó látni titeket.

– Téged is – vallotta be a legöregebb póni.

A többi póni is odament Gyöngyhöz, majd egy nagy ünnepséget rendeztek a zebrák és Gyöngy tiszteletére.

Azóta minden évben ugyanazon a napon együtt táncolnak, énekelnek a zebrák és a pónik.

 

A mese a Médiaunió Alapítvány 2011-es Mesélj mindennap! kampányának meseíró pályázatára érkezett.

Ha még több mesét szeretnél olvasni, folytasd a keresgélést a Magyar Olvasástárság (HunRA) vagy a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán!
Támogatóink: