Miklós-Szabó Antal: Ádám és a mézvitézek

2012. április 21.

– Hová kerültem én?! – kiáltott maga elé hangosan a kisfiú.

– Mézországba! – jött azon nyomban a válasz egy öblös torokból. Ádám megrezzent, majd hátrafordult, és szeme elé lenyűgöző látvány tárult. Arany lovakon (legalább húszat számolt meg hirtelen) feszes tartású, elszánt tekintetű vitézek ültek, és ők is meg a lovak is, ugyanúgy ahogyan a fák, bokrok, levelek, minden mézből volt. Csillogott-villogott a nyereg, a kantár a vakítóan aranyszínű lovakon, a vitézek sarkantyús csizmája, zsinóros mentéje és csákója is ebben a színben ragyogott. Sőt a vitézek bajszán is mézcseppek csillogtak.

– Mézországba? Ilyen is létezik? És Ti kik vagytok? – tolultak Ádám szájára a kérdések.

Az öblös tokú vitéz leszállt lováról, és így válaszolt:

– Bizony létezik, mióta Világ a Világ. Mi pedig fenséges uralkodónk, a Fényességes Mézkirálynő Mézvitézei vagyunk, és most épp hozzá tartunk, mert hírét vettük, hogy a Mézpalotában összeesküvést szőnek királynőnk ellen az ellenséges alattvalók. Velünk tartasz-e?

Válasz helyett a kisfiú az egyik vitéz mögé pattant, és így vágtattak a végtelen búzamezők között a Mézpalota felé.

A Nap már javában lemenőben volt, amikor az egyik lankás domb mögül Ádám elé tárult a pompázatos alkonyi fényben fürdő Mézpalota. A kis csapat megállt és feszülten kémlelte a palota környékét; a kapuk fel voltak húzva, az árokban forró méz rotyogott, lehetetlen volt a behatolás.

Ebben a pillanatban a Mézvitézek hangos kurjongatások közepette leugrottak lovaikról, és menedéket keresve a közeli fák alá rohantak. Ádám rémülten követte társait, éppen csak elugorva egy tompán puffanó méhviaszbomba elől, melyet a palota bástyái felől lőttek ki a felkelők. Nosza, ennek a fele sem tréfa, gondolta magában a kisfiú.

– A lovakat is vigyük fedezékbe! – ordította a Parancsnok, miközben a tompa puffanások egyre gyakoribbá váltak. Valóságos méhviaszeső hullott rájuk ekkor. Mindeközben azonban sikerült közelebb is kerülniük a lezárt erődítményhez. Ádám csapzottan követte társait, teljesen elragadta őt a harci hév, érezte, hogy most rendkívüli események közepébe csöppent.

Néhány perc múlva elült a csatazaj, megszűntek a bombázások, és hatalmas nyikorgások közepette megnyílt az egyik palotakapu. Mindenki cselre gyanakodott, ennek ellenére a Parancsnok kiadta az ukázt, hogy óvatosan próbáljanak bemenni a palota területére. Bent halálos csönd fogadta őket. A máskor oly hatalmas forgatag nem volt sehol, az ablakok zárva, a macskaköves utak (melyek szintén mézből voltak) üresek voltak, életnek semmi nyoma. A kis csapat búsan baktatott a Fellegvár felé, mely a Mézpalota legfontosabb épülete volt; itt lakott ugyanis a Királynő, aki a katonák segítségét kérte.

A Parancsnoknak nagyon gyanús volt a csönd és a nyugalom, valami baljós előérzete támadt, amikor a Fellegvár lépcsőzetéhez értek. Megálljt parancsolt, majd elhelyezte vitézeit a vár közvetlen közelében. Ádám nagyon furcsállta, hogy őt nem osztotta be sehová, így harmadmagával izgatottan várta a vezér rájuk vonatkozó utasításait.

– Nos, Ti, hű vitézeim – szólt hozzájuk a Parancsnok –, velem tartotok a Királynő lakosztályához. Ti voltatok eddig a legbátrabbak, rátok hárul a feladat, hogy segítsetek véghezvinni életünk legnagyobb feladatát, a Fényességes Mézkirálynő kiszabadítását. Mi itt négyen esküdjünk meg, hogy életünk árán is véghezvisszük ezt a nemes feladatot.

Az eskü abból állt, hogy mindannyian ittak a vezér kulacsában lévő méznektárból, mely furcsa módon annyira felbátorította az amúgy is végtelenül büszke és tettre kész Ádámot, hogy alig lehetett visszatartani a veszélyes akciótól. „Mit fognak szólni ehhez az osztálytársaim?”, gondolta magában, majd kihúzta magát, megigazította díszes harci öltözetét (mert azt is kapott már), és immáron teljes jogú Mézvitézként a parancsnok után vetette magát. Rohant fel a kis csapat a végtelen lépcsőn, nem törődve bajjal-veszéllyel.

Mert baj és veszély bizony leselkedett rájuk, néhány lépcsőforduló után felkelők kezdték üldözni őket, titkos ajtókon idegenek állták útjukat, de ők fáradhatatlanul meneteltek előre. Egy cél vezérelte a kis csapatot: megmenteni a Királynőt, és újra boldogságot és életet vinni a kihalt utcákba, terekbe! Ádám is küzdött becsülettel, kardja pörgött a kezében, pajzsával védte magát, fürgén mozgott, el-elugrott az ellenség csapásai elől.

Egyszer azonban azt érezte, fogytán az ereje, hiába küzd, karjai elernyednek, csapásai nem olyan kemények, szinte már csak sodródott az eseményekkel. Homályos kép volt előtte a hősiesen küzdő Parancsnokról, a felfordulásról, a káoszról... Aztán egyszer csak lecsukódott a szeme.

A kisfiú lassan tért magához újra. Hatalmas fáradtságot érzett a végtagjaiban. Amit először meglátott, az nem a búzamező volt és nem is az aranyló Mézvitézek, esetleg a Fényességes Mézkirálynőt ünneplő tömeg, hanem a párnája csücske. Aztán a takaró és végül a pizsamás láb, amelyet megmozgatott, így vált számára nyilvánvalóvá, hogy az bizony az ő testéhez tartozik. A képek után pedig jöttek a hangok. Az ajtónyikorgás, majd pedig egy selymes, szelíd hang, mely így szólt:

– Fölébredtél, Ádám? Olyan sokáig aludtál, remélem, nem álmodtál semmi rosszat. Kész a reggeli, gyere, tarts velünk, finom mézes kenyeret készítettem neked.

A kisfiú nem szólt semmit, csak elmosolyodott, és kikászálódott a puha ágyból.

A mese a Médiaunió Alapítvány 2011-es Mesélj mindennap! kampányának meseíró pályázatára érkezett.