Maráczi László: Lipinka

2012. május 13.

Szóval ez a kis fa, ez a kis akácfa ott nőtt-nődögélt a többiekkel együtt az erdőben, körülötte nyírek, nyárok, kicsit távolabb fenyők, közvetlenül mellette a többi akác. Valahogy azonban ez a fa nem akart igazán megnőni, valamiért mindig kisebb maradt a többieknél. Pedig, hej, de szeretett volna ő maga is nagyra nőni, mindig arról álmodozott, hogy egyszer majd ő is elláthat a többiek feje felett, láthatja azt is, hogy mi van a távolabbi vidékeken, amiről eleddig csak barátjától, egy barátságos kis kutyától hallott. Ez a kutya minden nap kijött az erdő melletti rétre a gazdájával, hogy megnézzék a földet és az állatokat, minden rendben van-e velük. Bátor, mert így hívták a kiskutyát, mindennap körbeszaladgálta a kis fát, elcsaholta neki a legfrissebb élményeit, néha bizony le is csurgatta a mi kis akácfánkat. Ez utóbbiért nem lelkesedett a kis fa, de a kutya barátságáért elviselte ezt a kis kellemetlenséget.

A Bátor által elmesélt történetek mindig elszomorították egy kicsit a kis fát, és mindig elsuhogta leveleivel a kiskutyának, hogy ő bizony nagyon szeretne valami komoly dologgá válni, szeretné, ha valami értékes, szép dolgot készítenének belőle, ha messzire eljuthatna majd a Mezőségből.

Ahogy így álmodozott, a körülötte lévők fák mindig csak nyugtatgatták, hogy addig örüljön, amíg itt lehet, meg hogy mennyire vissza fog vágyni, ha egyszer elkerül innen. De a kis fának hiába beszéltek, ő továbbra is elvágyott, szerette volna többre vinni annál, mint hogy az erdő szélén ő a legkisebb akácfa.

Teltek-múltak a hónapok, jöttek a tavaszok, nyarak, őszök, telek egymás után szépen sorban, megerősödött a kis akácfa is, habár sohasem lett olyan nagy, mint a többiek a környékén. Bátor továbbra is mindennap meglátogatta, és a kis fa örömmel hallgatta a kutya történeteit.

Történt egyszer, hogy emberek érkeztek szekerekkel az erdőhöz, körbejárták a fákat, jól megnézték őket, néhányat megjelöltek, majd a jelölteket a tövüknél elvágva lefektették a fűbe. Fektettek fenyőt, nyírt és akácot is, a kis fához azonban nem nyúltak. Legallyazták a kivágott fákat, összevágták őket néhány méteres darabokra, felpakolták őket a szekerekre és nekiálltak az ebédnek. A kis fa nagyon szeretett volna velük menni, de az emberek észre sem vették őt. Nemsokára megérkezett Bátor a gazdájával, és a kutya szokás szerint körbe-körbe szaladgált a kis akácfa körül. Addig-addig futkározott, amíg az egyik favágó legénynek szemet szúrt a dolog, és arra gondolt, ez a kutya valamit mondani akar neki a fával kapcsolatban. Gondolt egyet, elment a szekeréhez a fűrészért, és kivágta a kis fát. Fájt ugyan a kis akácnak, hogy elvágták, mégis örült, mert tudta, hogy most itt az alkalom, hogy elindulhasson megvalósítani álmait. Ahogy ott feküdt a fűben elköszönt kutyapajtásától, aki sajnálta, hogy nem lesz többet ott a kis barátja, de örült is, mert tudta, mennyire fontos ez a kis fának.

Miután az emberek befejezték az ebédet, feldobták a kis akácból vágott rönköket az egyik szekérre, és elindultak. Bátor jó hosszan szaladt a szekerek után, és még sokáig lógó orral ült az úton, figyelte, ahogy elül a por a távolodó szekerek után.

Amikor a szekerek megérkeztek, lepakolták a fákat egy udvaron egy rakásba, és otthagyták őket. Megint csak teltek-múltak a hónapok, az évszakok váltogatták egymást, ahogy kell, és a kis akác egyre csak azt figyelte, mi lesz velük. Néha egy-egy gerendát kiválogattak a rakásból és elvitték őket. A kis fa el sem tudta képzelni, mi történik velük, kíváncsisága mellett továbbra is ott lobogott benne a vágy, hogy valami fontos dolog készüljön majd belőle.

Néhány hónap elteltével már igencsak megfogyatkozott a farakás, de a kis fa minden darabja ott feküdt még szorosan egymás mellett. Egyszer csak beállított az udvarra néhány szekér, rajtuk jó sok vastag, színesre festett fával. Az emberek lepakolták őket egy külön helyre, és elkezdtek velük dolgozni. A kis fa kíváncsian figyelte, mi történik, de nem tudta, mi fog kisülni a dologból. Napokon át fúrták-faragták a színes gerendákat, köteleket kötöztek hozzájuk, léceket festettek és nádfonatot tettek néhány elemre. A kis fa napról-napra kíváncsibb lett, de az ő farakásához nem jött senki.

Már éppen végzetek az emberek a színes fákkal való munkálatokkal, amikor az egyik megkérdezte a többiektől, hogy lipinkát csináljanak-é.

– Hát, ha találsz alkalmas fát, akkor összedobhatnánk egyet – válaszolták azok. Így az egyik ember, János, nekiállt válogatni a gerendák között, és hiszitek vagy sem, kiválasztotta a kis fából vágott gerendákat. Az egyiket mindjárt háromba vágta, leháncsolta, megcsiszolta, és összecsavarozta úgy, hogy egy rövidebb darabot tett középre, a két szélére meg két egyforma hosszút. Aztán fogta a másik gerendát, azt is leháncsolta, megcsiszolta a végeit, majd letette őket a farakás mellé.

Eközben a többiek felpakolták a színes fákat a szekerekre, és elindultak. Már majdnem kifordultak a kapun, amikor János szólt, hogy bizony a lipinka meg ott maradt a földön. Visszament hát érte, felrakta a kis akácból készült szerkezetet a szekérre, és nekiindultak az útnak. A kis akác nagyon boldog volt, pedig akkor még nem is tudta, hogy hamarosan milyen csoda történik vele. Hosszan mendegéltek a lovak, húzták a szekereket, és néhány nap múltán megérkeztek a Küküllő mellé egy házhoz. A ház udvarán rengeteg gyerek figyelte várakozással, amint a szekerek behajtottak az udvarra. Tágra nyílt szemekkel, a szívükben őszinte kíváncsisággal várták, mi fog az udvarukon történni. A kis fa hasonlóan érzett. Kíváncsian nézte, ahogy az emberek elkezdték lepakolni a fákat, külön tették a színes gerendákat, külön azokat, amihez kötelet erősítettek, külön a kis fa darabjait, és nekiálltak összeépíteni a részeket. A gyerekek bámultak, ahogy a szemük láttára összeállt egy játszótér, mert bizony az emberek azt készítettek a színes fákból. Szépen lassan összeállt egy mászóka, egy csúszda, hinták, minden, amire a gyerekek a legjobban vágytak.

Mikor a többiek már a munka vége felé tartottak, János nekiállt összeszerelni, amit készített. Vésett, fúrt, kalapált, csiszolt, a gyerekek körbeállták, és tátott szájjal bámulták. A kis fa nagyon büszke volt magára, a sorsára, mert ekkor már nagyon bízott benne, hogy a játszótér része lesz, és neki is úgy örülnek majd a gyerekek, mint nagyobb társainak. Az emberek ástak egy gödröt, és János beleállította a kis akác egyik részét. Betont öntöttek rá, hogy mereven álljon, majd János elkezdte hozzáigazítani az utolsó gerendát. A gyerekek továbbra is körbeállták Jánost, és többször megkérdezték, hogy mi lesz, amivel foglalatoskodik. János csak nevetett és azt mondta, nemsokára kiderül. Csiszolta a két végét, kapaszkodót készített rá, átfúrta a közepét, rárakta a gerendát és összecsavarozta. Ekkor egyszerre kiáltottak fel a gyerekek:

– LIPINKAAA!

Mi lehet az a lipinka, kérdezte magában a kis akácfa, de rögtön meg is kapta a választ.

– Igen, gyerekek, ez egy lipinka, Magyarországon úgy hívják, hogy mérleghinta – mondta Ildikó néni. És a kis akác legnagyobb örömére a gyerekek birtokba vették a lipinkát is, egymást váltva hintáztak rajta, Kati, Erzsi, Imola, Timi, Kiserzsi, Juli, Kinga, Attila és a többiek. Így történt hát, hogy a széki kis akácból egy Küküllő menti lipinka lett, ami aztán nagyon-nagyon sokáig szolgálta becsületesen a játszani vágyó gyerekeket.

A mese a Médiaunió Alapítvány 2011-es Mesélj mindennap! kampányának meseíró pályázatára érkezett.