Kiss Melinda: A gesztenyehéj kabátka

2012. május 13.

Végefelé járt már az ősz, s az erdő lakói a hideg tél fogadására készülődtek. Meleg kuckókat rakta, odúkat hordtak tele élelemmel. Némelyik állat még bundát is váltott. Dús, meleg, téli bundát. Látva ezt, a kis sün nagyon elszomorodott.

– Csak nekem nincs téli bundácskám! Szörnyen festek ebben a fekete, tüskés kabátban. Ezt hordhatom életem végéig! – panaszkodott anyukájának.

– Ebből is láthatod, hogy elnyűhetetlen – válaszolta sünmama. – A tüskék pedig megvédenek minket ellenségeinktől, méltóságot kölcsönöz nekünk, és ez egyben a díszünk is. Na és ha összegömbölyödsz, mint egy labda, felszurkálhatod a lehullott faleveleket. Versenyezz a testvéreiddel, ki tud több levelet gyűjteni! Úgysem sokáig játszhattok már, hamarosan itt a tél. Meg aztán minek nekünk téli gúnya, mi úgy is átalusszuk a telet – vigasztalta fiacskáját sünmama. – De most menj! Hívd haza a nővéreidet, nekem sok még a tennivalóm. Segítek sünpapának a vacokkészítésben.

Elindult a kis sün az erdei úton a sűrű levélesőben.

– Lám, még a fák is levetik megunt ruhájukat, hogy tavasszal újat, szebbet öltsenek…

Így morgolódott magában, amikor egyszer csak lógó gomborrára egy gesztenye koppant. Felugrott a kis sün fájdalmában, ekkor meg valami tüske szúrta meg a lábát. Már éppen duzzogni akart, amikor megpillantotta az avarban a tüskés gesztenyehéjat.

– Nahát! Eldobta a gesztenye a kabátkáját. Milyen szép zöld és néhol barna foltos, és ezek a tüskék is csodálatosak rajta! – lelkendezett. Összegömbölyödött, felszúrta saját tüskéire, és elégedetten nézegette magát az erdei tó tükrében.

– Végre nekem is van téli gúnyácskám!

Arra repült szarka néni, s meglátván az ugrándozó süngyereket, kikacagta.

– Micsoda dolog ez?! Más tollával ékeskedni… – csörögte.

– Kár, kár – károgott rá egy csapat varjú, akik inni jöttek a tóhoz. – Kár, hogy a régi gúnya kilátszik alóla!

De a kis sün örömét nem tudták elrontani. Most már vidáman folytatta útját. Mire megtalálta nővérkéit, már alkonyodott. Azok észre sem vették kisöccsük új ruháját. Mindnyájuknak tele volt a tüskéje fakéreg darabokkal. Elhullott madártollal, nagyobb falevelekkel, mohával, amiket a vacokrakáshoz gyűjtöttek. Csak sünmama vette észre, amikor hazaérkeztek a nagy tölgy alatti odúba.

– Milyen kár, hogy tavaszra elfonnyad, így senki sem láthatja majd a szép, új kabátod. De azért meg kell hagyni, nagyon csinos! – tette hozzá vigasztalva.

Sünpapa rövidlátó szemeivel csak most vette észre, s a fejét csóválva morgott a bajusza alatt.

– Ugyan, semmire sem való, haszontalan dolog. Aztán majd ha álmodban viszket a tüskéd töve, nehogy megszúrja a kis csülköcskéidet! Munkára, gyerekek, reggelre el kell készülnünk a kuckórakással! Kertek alatt már a fagy. Érzem is minden porcikámban.

Valóban: reggelre leesett az első hó, s a süncsalád befészkelte magát a jó meleg odúba. De alighogy elhelyezkedtek, a süngyerekek máris fészkelődni kezdtek.

– Szúr a kabátod! – nyafogta az egyik.

– Nem tudok hozzád bújni! – így a másik.

– Fázom! – rikkantotta a harmadik.

– Én is, én is! – visongták a többiek kórusban.

– Talán lyuk van valahol a kuckó falán? – tűnődött sünmama.

– Itt van, ni, a kánya fogja meg! – bosszankodott sünpapa. – Nem valami jó már a látásom – fogta be a lyukat mellső lábaival. – Most aztán mivel tapasztjuk be?

Ahogy körbejáratta rövidlátó szemeit gyerekein, egyszer csak felkiáltott:

– Az ám! A gesztenyehéj gúnya! Éppen akkora, mint a lyuk. Csak hát – nézett megszeppent fiácskájára –, mi fog akkor téged melegíteni, és mi takarja el majd el undok, fekete tüskéidet?

– Majd melegítenek a testvérkéim… és nem is olyan csúnyák ezek a fekete tüskék – mondta a kis sün.

Az igazság az volt, hogy már neki sem tetszett az új bunda. Viszketett is alatta, húzta is a tüskéjét, ahogy száradt össze, nem is tudott tőle jól összegömbölyödni. Így hát örömmel segített betömni vele a lyukat.

A süncsalád kuckójába most már béke és nyugalom költözött.

A kis sün félig lecsukódó pillái alól még azt rebegte:

– Azért mégis csak jó lett valamire a gesztenyehéj kabátkám!

 

A mese a Médiaunió Alapítvány 2011-es Mesélj mindennap! kampányának meseíró pályázatára érkezett.

Ha még több mesét szeretnél olvasni, folytasd a keresgélést a Magyar Olvasástárság (HunRA) vagy a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán!
Támogatóink: