Kiss Edit: Szúnyog Szilárd kalandja

2012. május 13.

Elért a pajta oldalához, ahol a színpompás virágok között kicsi barna ágyikója szélén éppen Szúnyog Szilárd ásítozott és nyújtózkodott. Miközben álmos szemeit nyitogatta, azon töprengett, mi is a mai napi teendője. Mert amilyen kicsi volt Szilárd, olyan nagyon szerette bosszantani az udvar lakóit. Minden napra kitalált valamilyen turpisságot. Nem volt olyan, aki ne ismerte volna csínytevéseit. Minden napra jutott belőlük. De bármit csináltak is szegény állatok, bárhogyan próbálták elkapni, Szúnyog Szilárdnak mindig sikerült meglógnia. Ilyenkor öntelten így áradozott:

– Lám, milyen kicsi és furfangos vagyok, engem senki sem tud elkapni!

Már csak Tehén Teréz volt hátra a sorban, őt még csak nem is sikerült megközelítenie.

– Olyan nagy és hosszú a farka, és állandóan ide-oda lengeti, még eltalál vele, és azt nagyon nem szeretném. De addig úgysem nyugszom, míg bele nem csípek abba a nagy tarka farába – határozta el Szilárd.

Ezen a verőfényes reggelen is azon töprengett, ki legyen a mai áldozat, kit bosszantson fel. Miközben ezen gondolkodott, hirtelen nagy morajra lett figyelmes. Nézett jobbra, nézett, balra, de hiába meresztgette hatalmas szemeit, semmit sem látott.

– Mi lehet ez? Talán vihar készül? Az nem lehet, hiszen gyönyörűen süt a nap – nézett fel az égre. – De akkor mi lehet ez a hang?

Amíg ezen tűnődött, a morajlás megismétlődött, de most már erősebben lehetett hallani, valahonnan a közelből. – Nahát, hiszen ez az én gyomrom – jött rá Szilárd –, és milyen hangosan korog? Most veszem csak észre, milyen éhes is vagyok. Ideje reggeli után nézni, mielőtt munkához látok.

Kinyújtotta kékes szárnyait, kiegyenesítette hosszú szipókáját, és szétnézett. Meglátta, amint a gazdasszony egy nagy csupor tejet tett ki Macska Marcinak.

– Jaj, de jó, ott a finom tejecském! – ujjongott Szilárd. – Gyorsnak és ravasznak kell lennem, hogy én igyam meg elsőnek. Meg kell előznöm Marcit. Majd gyorsan rárepülök, és ott a fülénél jobbra vágok, és akkor az orra előtt sebesen elsuhanok… – tervezgette. De mielőtt megtehette volna, Marci már résen volt, mancsával szorosan átfogta a csuprot, szemeivel mérgesen nézett a szúnyogra.

– Ez az én tejecském, nem adok belőle! Keress magadnak más reggelit! – mondta Marci

– Nem is kell – válaszolta Szilárd –, találok én magamnak finomabbat!

Azzal elszántan repült tovább. Elért a baromfiudvar fölé, ahol Rózi, a tyúkanyó két kiscsibéjével eszegetett. A sárga, pihés tollú apró csibék, Csipi és Csupi csak néhány napja keltek ki a tojásból. Apró kis csőrükkel jóízűen falatozták a harmattól friss füvecskét.

– Mama, nézd, itt van Szilárd – nézett fel Csupi a közelgő szúnyog felé. – Vajon mit akarhat?

Szilárd kíváncsian figyelte Csipit és Csupit, ahogyan csipegetnek.

– Biztosan finom – gondolta a szúnyog –, látom, van sötét és világoszöld, friss füvecske, a fűben búza- és kukoricamagocska. Fő a változatos táplálkozás, és a zsíros tej után jól fog esni egy kis zöld. És az alakomnak is biztosan jót tenne! Ha a pár napos csibék meg tudják enni, és ilyen egészségesen, jóllakottan néznek ki, akkor az én bendőm is megbirkózik vele.

Miközben hangosan töprengett, Rózi, a tyúkanyó a fejét félrefordítva hallgatta, hogy elrejtse mosolyát Szilárd szavainak hallatán. Érdeklődve várta, hogyan lát hozzá a szúnyog az evéshez. Éppen ezen tanakodott Szilárd is.

– Az rendben, hogy finom, jól néz ki és szívesen meg is kóstolnám, de hogy csináljam? Hogy tépjem ki a füvet a földből, mikor nekem nincs csőröm? És hogyan csipegessem fel a magokat. Erre az én szipókám nem alkalmas! – döbbent rá hirtelen. –A csudába! Se füvecske, se magocska, semmi zöld! Hát már egészségesen sem lehet táplálkozni! Pedig én megpróbáltam, de hiába. Ideje más reggeli után néznem.

Elért a disznóól fölé, ahol a rózsaszín, kunkori farkú Malac Miki éppen egy gyönyörű, érett, narancssárga tököt kezdett el eszegetni. A gazdasszony néhány hónapja ültette a tökmagot, amiből mára hatalmas, ízletes és zamatos zöldség lett, ami ínycsiklandozóan lógott le a száráról. Szilárd vidáman Miki hátára telepedett, és azon gondolkodott, hogyan is szerezze meg ezt a finom csemegét.

Ahogy így üldögélt, Miki testvére, Misi dugta elő fejét, és vidáman kérdezte tőle:

– Csak nem te akarod megenni azt a nagy tököt? Nem lesz az neked kevés? Bele ne törjön a fogad! De ha gondolod, van ott a földön egy cső kukorica is, ha az jobban ízlik, megeheted – kínálgatta incselkedve Misi.

Szilárd először nem is fogta fel, miről beszél a malac, mert csak a korgó gyomrára és a gyönyörű, zamatos tökre tudott gondolni. De amint meglátta, hogy Miki szája is nevetésre húzódik, rájött, hogy valami turpisság van a dologban.

– Vajon miért kérdezte Misi, hogy egyedül akarom-e megenni az egészet? Biztosan meg akarnak előzni, mert nekik nagyobb a szájuk és erősebbek a fogaik, gyorsabban tudnak enni, és mire én odajutok, nekem már nem marad semmi. Ez nem történhet meg!

Ahogy így morfondírozott az elhangzottakon, hirtelen rádöbbent, miről is beszélt Malac Misi.

–A csudába, nekem nincs is fogam! Hogyan tudnám akkor megenni a tököt? Hát ezért kínálgatták nekem olyan kedvesen!Már előre tudták, hogy úgyis így fogok járni, és éhen maradok. Amilyen okos vagyok, erre gondolhattam volna! De most már késő.

Ekkor gyomra ismét hangosan megkordult. Szilárd egyre éhesebb és egyre mérgesebb lett, amiért nem talál magának ennivalót. Senki sem akarta megosztani vele a reggelijét, ráadásul még gúnyolódtak is vele.

– Nem tudom, miért ilyen gonosz mindenki… Nem tehetek róla, hogy szeretem bosszantani az állatokat. Pedig csak tréfa az egész. Különben is, nélkülem unalmas lenne itt az élet! Majd én megmutatom, milyen az, amikor Szúnyog Szilárd mérges! Ha már enni nem tudok, legalább egy kis felfordulást okozok ezeknek a gonosz állatoknak!

Ahogy a napocska folytatta égi útját, nyomában felbukkant unokaöccse, Felhő Ferdinánd. Ferdinánd is szerette látni, hogy mi zajlik a kicsi udvarban, ezért kék szemeivel most is érdeklődve figyelte, mi fog történni. Ahogy Szilárd mérgesen füstölgött magában, meglátta, amint Bárány Bandi anyukájával jóllakottan sétál az udvaron.

– Ő lesz az első áldozatom! – mutatott rá felvidulva. – Addig fogok zümmögni körülötte, amíg fel nem mérgesítem, és ha tudom, jól meg is csípem az orra hegyét.

De mielőtt bármit is tehetett volna, Bandi anyukája már résen volt, és figyelmeztette fiát.

– Ott jön Szúnyog Szilárd! Biztosan megint valami csínyen töri a fejét. Ne hagyd, hogy felbosszantson!

– Tudom, hogy el akar kapni – felelte Bandi –, már tegnap is próbálkozott. Meg akarta csípni az orrom, de olyan ügyetlen volt, hogy beleakadt a fejemen a göndör szőrbe, ott lógott a két szemem között, és kétségbeesve kapálózott. Alig tudtam leszedni, Juh Jakabnak kellett segítenie.

Jót mosolyogtak ezen. Bandi csúfolódva kiöltötte a nyelvét a szúnyog felé, mire Szilárdnak is eszébe jutott az az eset és rájött, hogy talán nem kellene ismét próbálkoznia, mert megint szégyenben marad. Akkor odalesz a tekintélye is, és majd mindenki csak kineveti, senki sem fog tartani tőle. Ezért amilyen halkan csak tudott, távozott.

Ahogy tovarepült, észrevette, amint Kecske Kázmér dugja ki fejét a szénakazal közepéből, elégedetten rágcsálva az ízletes szénát.

– Itt az alkalom! Most nem figyel rám, annyira el van foglalva magával, hogy ha hirtelen megközelítem, észre sem veszi. A feje mögül sebesen fogok támadni, és gyorsan megcsípem az orrát. Mire észreveszi, én már messze járok.

De ahogyan igyekezett tervét végrehajtani, a nagy sietségben elvétette az irányt, és Kázmér puha orra helyett nagy sebességgel egyenesen nagy, szürke szarvába ütközött. A puffanásra még Kázmér is érdeklődve emelte fel a szemeit.

– Aúúú, de fáj! – kiabálta elkeseredetten Szilárd. – Szégyelld magad, hogy így megütötted az ormányomat –mondta felháborodva.

– De hát te jöttél nekem – válaszolta Kázmér mosolyogva –, és még neked áll feljebb?!

Éppen azon gondolkodott, mit is találjon ki, hogyan magyarázza ki magát, amikor észrevette, hogy a közelben éppen reggeli utáni sétáját rótta Csikó Csabi az édesanyjával. Vidáman és jóllakottan lépkedtek egymás mellett. Szilárd szája mosolyra húzódott, és így szólt Kázmérnak:

– Nem akartalak én bántani, csak le akartam egy kicsit szállni Csabi hátára, hogy megpihenjek, de elszédültem, mert olyan éhes vagyok, hogy már erőm sincs repülni. Ezért ütköztem véletlenül a te nagy szarvadnak – füllentette Szilárd.

– Na persze – somolyogta Csabi anyukája, aki hallotta az iménti szóváltást –, csak véletlen volt! Te szegény, ártatlan kis jószág! Tegnapelőtt is csak véletlenül tévedtél be az istállóba, és csak véletlenül ébresztetted fel a zümmögéseddel Csabit. Ugye?

– Az nem is úgy volt – ellenkezett Szilárd. – Olyan szép csillagos este volt, és én csak arra gondoltan, hogy Csabi biztosan örülne neki, ha dúdolnék neki valami szép dalt. És csak azért tartott olyan sokáig a dal, mert Csabi olyan sokat forgolódott, csapkodott a farkával, hogy azt hittem, rosszat álmodik. Azért zümmögtem még tovább, hátha megnyugszik szegény – védekezett.

Erre mindenki csak nevetni tudott. A saját meséjét hallva még maga Szilárd szája is széles mosolyra húzódott, de mivel nem akarta magát nevetségessé tenni, sértődötten megszólalt:

– Igenis ártatlan voltam tegnapelőtt és most is. Én csak egy szegény, éhes kis szúnyog vagyok. Engem nem szeret senki. Megyek, és elbújok, hogy ne is lásson senki.

Magában azonban így tanakodott:

– Majd adok én nektek vádaskodni! Még hogy én direkt meg akartam csípni Kázmért. Ilyen felháborító dolgot! Most aztán már igazán nagyon mérges vagyok, majd kipukkadok mérgemben!

Ahogyan így forrongott magában, nem is figyelte, merre repül. Az udvar szélén Tehén Teréz éppen békésen legelészett, amikor meghallotta a halk zümmögést.

– Már megint itt van ez a szemtelen kis szúnyog! Biztosan megint bosszantani akar a folytonos zümmögésével – húzta össze mérgesen a szemöldökét. – De résen leszek, és ha a közelembe jön, jól ellátom a baját.

Szilárd annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, amint egyre közelebb és közelebb repül Teréz farkához, aki csak erre a pillanatra várt. Nagy lendületet vett, és akkorát csapott farka bolyhos végével, hogy amint eltalálta Szilárdot, az nagy bukfencet vetve, szárnyait kitárva, mancsaival a levegőt markolászva próbálta meg fékezni az esést.

– Jaj! Segítség! Valaki fogjon meg! – visította elkeseredve.

Nagy nehezen sikerült visszanyerni az egyensúlyát, és amilyen gyorsan csak a szárnyai engedték, próbált minél messzebb kerülni a tehén farkától.

– Na, ezt most jól megkaptad! – mordult rá Teréz. – Legközelebb majd jól meggondolod, hogy kikezdj velem.

Szúnyog Szilárd szomorúan és éhesen vonult vissza kicsi barna ágyikója magányában.

– Miért nem osztja meg velem senki a reggelijét, mikor én olyan kicsi és gyenge vagyok? És miért engem bánt mindenki, mikor én egy ártatlan kis rovar vagyok? Nem baj! Holnap azért is megmutatom, hogy ki az úr az udvarban, csak előtte majd jól megreggelizem.

A mese a Médiaunió Alapítvány 2011-es Mesélj mindennap! kampányának meseíró pályázatára érkezett.