Kálmánchey Laura: A szivárványszínű pillangó

2012. május 06.

De vajon azt is észrevetted, hogy amíg ott voltál, és üldögéltél a fűben, egy könnyű kis valami meglegyintette az arcodat? Egy pillangó volt az. De nem akármilyen! Ha kinyitottad volna a szemed, belekáprázott volna. A szárnyai a szivárvány minden színében tündököltek. Persze nem csoda, ha nem vetted észre, jól megtanulta már, hogyan kell elrejtőznie az emberek elől. Kíváncsi vagy a történetére? Akkor csukd be a szemed, és elmesélem.

Nem mindig volt szivárványszínű, de színesebb és szebb volt, mint a többi pillangó. Nem is szerették. Nem lehetett elég szerény, nem lehetett elég kedves ahhoz, hogy a többi pillangó befogadja. Ha örömében kicsit hangosabban szólt, azt mondták, kérkedik. Ha nevetett egy jóízűt, azt hitték, rajtuk nevet. Ezért aztán egyre csendesebb és visszahúzódóbb lett, amiért gőgösnek és beképzeltnek gondolták. Egyedüli barátai a virágok voltak. Köztük érezte igazán jól magát. Meleg, nyári napokon kora hajnaltól késő estig kint repkedett a réten, minden pipaccsal, minden búzavirággal cseverészett, sőt még a szúrós bogáncstól sem félt, hiszen ő tudta a legjobb vicceket.

Egy szép csendes reggelen, amikor épp a pipacs történetét hallgatta egy csapodár mákvirágról, váratlan dolog történt. Annyira belefeledkezett a pipacs szavaiba, hogy nem vette észre a sötét, vészjósló fellegeket a mező felett. Hirtelen minden elcsendesedett, még a pipacs is elhallgatott. A méhecskék már nem döngicséltek körülöttük, a madarak is eltűntek. Csak a fűszálak susogtak egyre hangosabban, ahogy erősödött a szél. A kis pillangó nagyon megijedt. Az erdő túl messze volt, és az első esőcseppek már meg is érkeztek.

– Gyere, bújj el a szirmaim közt – mondta neki a pipacs, de az egyre szaporábban hulló eső leverte a szirmait.

– Elrejtelek – biztatta a búzavirág, de túl pici volt ahhoz, hogy betakarja a pillangót.

Senki sem tudott segíteni. Mire a pillangó a mező széléhez ért, szárnyáról az összes hímpor leázott, és tehetetlenül pottyant egy tócsa kellős közepébe.

A vihar olyan gyorsan elment, amilyen észrevétlenül jött. A nap sugarai pillanatok alatt felszárították a vizet, a virágok felfrissültek és elégedetten pompáztak. A madarak és méhek ismét birtokba vették a mezőt, és visszatértek a pillangók is. Vidáman táncoltak a tarka-barka rét felett, amikor az egyikük észrevette a sárban gubbasztó, szürke szárnyú pillangót. Odasereglettek köré. Szívszorító látvány volt, ahogy a hajdan gyönyörű pillangó takargatni próbálta sártól összeragadt megszürkült szárnyait. Mindannyian tudták, nincs menekvés számára, hiszen hímpor nélkül nem tud majd repülni. Annyira megsajnálták, hogy tanakodni kezdtek, hogyan s miként tudnák megmenteni. A hírt a madarak szárnyaikon elrepítették egészen az erdőig. Az erdőlakók szíve sem volt kőből. Gondolhatod, hogy ők is megsajnálták a pórul járt pillangót. Azt is tudták, kihez kell fordulni tanácsért. A bagoly odújánál hamarosan nagy lett a tolongás. Csakhogy fényes nappal volt, és az köztudomású volt, hogy a bagoly ilyenkor alussza legmélyebb álmát. A madarak ott tipegtek-topogtak, röpködtek az odúja előtt, de nem merték felkelteni.

– Ébresszük fel! – kiabálták a bátrabbak.

– Talán várjunk alkonyatig – okoskodtak az óvatosabbak.

Végül egy szarka elunta a várakozást és felkeltette a baglyot.

– Mi történt? Miért zavartok ilyenkor, amikor épp a legjobbat álmodtam? – kérdezte morcosan a bagoly, és türelmetlenül körbeforgatta a fejét. Tudod, úgy ahogyan csak a baglyok tudják.

A szarka, aki a legbátrabb és legharsányabb volt a madarak közt, elmesélte milyen szerencsétlenül járt a kis pillangó.

– Csak ennyi? – kérdezte türelmetlenül a madarak legbölcsebbike, mintha valami roppant hétköznapi dologról lenne szó, amire mindenki tudhatná a megoldást. Mindig így tett, ezzel is hangsúlyozva az ő nagy bölcsességét, amely mellett minden probléma kis semmiséggé törpül. – Egyszerű a megoldás, mivel a pillangónak hímporra van szüksége, adni kell neki. A pillangók sokan vannak. Ha mindenki ad pár szem hímport a sajátjából, attól még egyikük sem fog rosszabbul repülni, viszont lefedhetik vele a társuk szárnyait.

Még egyszer körbefogatta a fejét, hogy ezzel is jelezze, részéről lezárult az ügy, és mielőtt bárki közbekotyoghatott volna, eltűnt az odújában. A madarak boldogan vitték a hírt a mezőre, ahol már összesereglett az összes pillangó. Vigasztalták és szárnyukkal takargatták pórul járt társukat. Amikor meghallották a megoldást, egymás előtt tülekedtek, hogy segíthessenek. A mező állatai is odagyűltek, hogy lássák a nagy eseményt. Olyan volt, mint valami hatalmas pillangótánc, mint egy színes keringő. Körbe-körbe röpködtek, rázogatták a szárnyukat, és megmentették társukat, aki még szebb lett, mint valaha, hiszen valamennyi pillangó valamennyi színe ott tündökölt rajta. De ne hidd, hogy irigyek voltak rá! Büszkén dicsekedtek vele minden arra járó idegennek, és amikor csak tehették együtt röpködtek vele.

Kíváncsi vagy rá, hogy miért?

Azt hiszem, egy kicsit minden pillangó saját magát vélte felfedezni benne, és amikor ránéztek, eszükbe juttatta, hogy egy kis jóság és törődés micsoda nagy dolgokat tehet a világban.

Kis pillangók, csodaszépek,
orrom előtt kergetőznek.
Egyik barna, másik sárga,
Velük lenni szívem vágya.

De a pillék nagyon félnek.
Azt hiszik, hogy bántom őket?
Ne menjetek, maradjatok!
Én leszek a kisgazdátok.

Fűszálakból, virágokból,
Drágafényű kavicsokból,
Vetek nektek puha ágyat,
építek egy pillevárat.

Őrzöm is az álmotokat,
míg az álom meglátogat.
Csöpp szárnyatok nyugton pihen,
itt a kertnek ’legvégiben’.

A mese a Médiaunió Alapítvány 2011-es Mesélj mindennap! kampányának meseíró pályázatára érkezett.