H. Gábor Erzsébet: Béci galambjai

2012. május 06.

Szeretem Tatabányát, ezt a hegyektől ölelt, változatos arculatú bányászvárost, ahol olyan sok boldog évet töltöttünk el, és remélem, hogy még fogunk is. A Szelim barlang sejtelmes kövei, a hatalmas méretű Turulmadár, ami a hegytetőn, szélesre tárt szárnyakkal csalogatja a látogatókat, mind hozzátartoznak a hétköznapjainkhoz. Ebben a városban, egy négyemeletes társasházban nőttek fel a gyermekeim is, akik talán csak felnőttkorukra bocsátották meg nekem azt, hogy a tömblakásban nem tarthattak háziállatot… Bár egyszer – igaz, hogy csak egy kis ideig – mégis csak „gazdái” lehettek két kis törékeny madárnak.

– Hogy képzelitek! – méltatlankodtam, amikor megláttam a két kis fiókát. – Tömblakásba galambokat? Szó sem lehet róla!

– Anya, kérlek, engedd meg! – nézett rám könyörgően Béci fiam –, majd kinn lesznek az erkélyen! Nézd meg, Nagyapa milyen szép kalitkát szerzett hozzá! – emelte magasba a könnyű, kis fémrácsos madárlakot. – Meg különben is, egyiknek eltörött a lába, amikor leesett a fészekből, így nem engedhetjük el, meg kell gyógyítanunk!

Szegény kis fiókák szánalmas látványt nyújtottak a megtépázott, agyonázott tollukkal. Az egyik tényleg nem tudott lábra állni.

– Akkor segítsünk rajta! – mondtam.

Móni lányom már szaladt is az egészségügyi ládáért. Gondosan betekertük gézzel a vézna kis lábacskát, majd ragtapasszal ráerősítettük.

– Szerintem éhesek! – szólalt meg Béci.

– De mit adjunk nekik enni? – találgattuk.

– Valamilyen mag kellene – mondtam–, de honnét szerzünk most madáreledelt, már minden bolt bezárt…

Béci ujjongva felkiáltott.

– Megvan! Átfutok Szőke Zolihoz, neki van papagája, biztosan ad valamit, hogy reggelig ne haljanak éhen!

Néhány perc múlva egy zacskó apró magocskával tért vissza. A madarak elé raktuk, de azok nem akartak enni. A gyerekek szomorúan biztatták a fiókákat, de hiába.

– Gyertek, menjünk be, most biztosan fáradtak, meglátjátok, holnap már nem kéretik magukat – vigasztaltam őket.

Nyugtalanul telt az este. A gyerekek folyton az erkélyhez szaladgáltak, csupa aggódás volt mind a kettő. Esti mese helyett a galambokról beszélgettünk. Elolvastunk mindent, amit tudnunk kell róluk, már csak nevet kellett találnunk nekik. Végül is az egyiket Tivadarnak, a törött lábút pedig Tündének neveztük el. Aztán másnap, Béci kérésére, már korán reggel átkereszteltük Tivadart Tódorra, fogalmam nincs róla, hogy miért volt ez neki olyan fontos… Bár azt mondják, hogy mindennek oka van…

 

Éjszaka Béci, különös neszre lett figyelmes, mintha valami motoszkálna az ágya körül. Elővette apró kis zseblámpáját, és a földre világított vele.

– Jézusom, Tivadar, te hogy kerültél ide? – kérdezte, és magához emelte ágyába a törékeny fiókát.

– Bocsáss meg – turbékolta vézna kis hangon a galamb –, de igazán megkérdezhettetek volna a névválasztással kapcsolatosan engem is!

– Tivadar, te beszélsz? – nyitotta tágra nagy, fekete szemeit Béci.

– Igen, én beszélek, miért olyan hihetetlen ez?

– Azért, mert a galambok nem beszélnek!

– Ja, a galambok nem, de én, én nem csak afféle hétköznapi galamb vagyok, nekem küldetésem van!

– Küldetésed?

– Igen! Tudsz titkot tartani?

–Naná, híres titoktartó vagyok! – mondta Béci büszkén.

– Az a küldetésünk a testvéremmel, hogy örömet szerezünk a gyerekeknek, nem úgy, mint egyesek! – turbékolta méltatlankodva.

– Te rám célzol? Még hogy én nem szerzek örömet, mi a problémád, mit csináltam rosszul?

– Például azt, hogy meg sem kérdezted, hogy tetszik-e nekem a név, amit adtál!

– Miért, talán nem tetszik? – kérdezte Béci.

– Utálom!!! – sziszegte Tivadar. – A Tódor, az igen, a Tódorrr az igazi galambnév! Nagyapám és dédapám is Tódorrr volt.

– Na jó, csak hogy jól kezdődjön a barátságunk, holnaptól kezdve Tódor a neved!

– Mától! – gurgulázta határozottan a kis madár, és apró lábaival az ajtó felé tipegett. – Ja, és még valami – fordult vissza az ajtóból –, a búza kedvencünk! – Azzal a kisgalamb hirtelen eltűnt a szobából.

Másnap, a gyerekek nagy örömére, Apa egy kiló búzával tért haza.

– Tudjátok, mit? Csukjuk be az erkélyajtót, és lessük őket a függöny mögül, hátha félnek tőlünk, azért nem esznek! – javasolta Apa.

Mintha a galambjaink csak erre vártak volna, Tódor körbekémlelt, és csipp, gyorsan felcsippentett egy magot, aztán még egyet és még egyet. Tünde nyomban követte a példát.

– Éljen! – harsogta büszkén Béci, s közben a függönyt egy leheletnyit félrehúzva huncut kis kacsintást küldött Tódor felé.

A galambláz nem múlt el, a gyerekek nagyon szerették a madarakat. Siettek haza iskolából, etették, becézték őket. Tündének lassan meggyógyult a lába, már rá is tudott állni. A két galamb egyre erősebb lett, a súlyuk is szépen gyarapodott.

 

– De megijesztettél! – dörzsölte meg álmosan a szemét Béci.

– Beszélnünk kell! – turbékolta halkan Tódor. – Tudod, nagyon jó volt itt veletek, igazán megtettetek értünk mindent. A szerető gondoskodásotok nélkül el is pusztulhattunk volna. Mi pedig örömet szereztünk nektek azzal, hogy voltunk nektek, és így ti is megtanulhattátok, hogy mi az a felelősség, a gondoskodás, a törődés. Tudod, a madarak, elég védtelenek, igénylik a gondoskodást, de egyszer, ha akarjuk, ha nem, eljön az idő, amikor búcsúzni kell. Szabadságra és önálló életre vágyunk mi is.

– Ez azt jelenti, hogy…

– Igen, ezt azt jelenti, hogy itt az idő! – turbékolta leszegett fejjel Tódor. – Meg tudod, a küldetés, vannak még gyerekek, akik örömre vágynak… Úgyhogy indulnunk kell!

Csőrével hirtelen kitépett egy hosszú faroktollat, és letette Béci mellé az ágyra.

– Tessék, ez a tied, őrizd meg, és emlékezz rám.

– Gyere ide, gyere, bújj ide mellém – mondta Béci csendesen, és sokáig simogatta Tódor ezüstösen csillogó, apró fejecskéjét…

 

A galambok lassan kinőtték a kalitkát, valamit tennünk kellett. Összeült a családi tanács, mitévők legyünk. Sajnos más választásunk nem volt, mint hogy szabadon engedjük őket.

– Higgyétek el, hogy elég erősek már! – vigasztaltam a gyerekeket. – Nekik is jobb lesz a szabadság, mint a rabság! Szegénykék nem éltek volna sokáig ebben a szűk kalitkában.

Béci látszólag nyugodtan fogadta a hírt, de én éreztem, hogy közben a szíve szakad meg…

A szombati napot jelöltük meg a nagy napként. Meghatódva álltunk a kalitka mellett. Csöndben búcsúztunk a galamboktól. Lassan nyitottam ki a kalitka ajtaját, és óvatosan kiemeltem a két kis madarat. Magasba emeltem a karomat, és elengedtem őket.

– Anya, neee! – hallottam mögöttem Béci kétségbeesett kiáltását, de akkor már késő volt. A kis galambok először próbálták ki szárnyaikat. Furcsán, összevissza csapkodtak, majd megpihentek egy közeli fa tetején. Pár perc múlva újra és újra megpróbálták a repülést, egyre sikeresebben. Az utolsó nekirugaszkodás csodálatos volt. Mintha a tiszteletünkre tették volna, vagy háromszor elköröztek az erkélyünk előtt, majd szép, szabályos szárnycsapásokkal egyre magasabbra repülve eltűntek a szemünk elől. A gyerekek még sokáig álltak az erkélyen. Nehezen tudták elfogadni, hogy már nem látják többé a galambokat…

Aznap este sokáig beszélgettünk. Móni hamar elálmosodott, de Béci még maradt egy kicsit velem.

– Ne szomorkodj, kisfiam – simogattam meg szőke fürtjeit –, majd írok róluk egy mesét. – Mindent leírok, ami történt, és így megmaradnak nekünk. Megígérem, hogy mire felébredtek, készen lesz a mese!

Az ölemben vittem az ágyba, most hagyta, pedig ő, mint „nagyfiú”, ezt már rég nem engedte meg. Megcsókoltam a homlokát. A kezében egy ezüstszürke, csillogó galambtollat szorongatott, azzal akart aludni…

 

A mese a Médiaunió Alapítvány 2011-es Mesélj mindennap! kampányának meseíró pályázatára érkezett.

Ha még több mesét szeretnél olvasni, folytasd a keresgélést a Magyar Olvasástárság (HunRA) vagy a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán!
Támogatóink: