Gyurkó Noémi: A kiskirálylány

2012. május 06.

„Tisztelt utasaink, a jármű műszaki hiba miatt nem tud tovább menni. Kérem, szálljanak le!”– recsegte a 2-es villamos hangosbemondója. Peti megfogta nagymamája kezét, úgy ugrott le a Vigadó téri megállóba. Még sosem járt erre, ezért örült a kis kitérőnek, és kíváncsian nézett körbe. Szép őszi nap tárta eléjük a Duna-partot, a vénasszonyok nyarának utolsó napsugarai búcsúztatták a hoppon maradt utasokat. A fák őszi hírnökeiket engedték át a szélnek, néhányukat egyenesen Peti lába elé sodorva. Míg a nagymama útbaigazítást kérve fordult a járókelőkhöz, addig Peti szórakozottan elindult a közelében landoló száraz falevelek mentén. Egyensúlyozva haladt előre, mintha csak egy patak kiálló kövein lépdelne. Olykor nagyobbakat, máskor kisebbeket lépett – egyik falevéltől a másikig –, és nagy élvezettel roppantotta szét őket.

– Nézd, nagyi, hogy ropog a levél a talpam alatt! – kiáltott Peti a nagymamájának.

– Várj egy picit, édesem, most nem érek rá – válaszolta a nagymama. Petit azonban ez nem zavarta, inkább folytatta:

– Talán egyenesen a várból sodorta ide őket a szél. A király udvaráról!

– Persze, drágám – felelte a nagymama, de hátra se nézett. Peti csak a várat bámulta, és tovább ábrándozott: jó volna ott fent lakni, ahonnan látni az egész várost! Hmm… – Te, nagyi, szerinted apából lehetne király? Mert ha igen, akkor beköltözhetnénk a palotába. Sőt, akkor én biztosan királyfi lennék.

Aztán morfondírozva hozzátette:

– De a királyfiknak világgá kell menni, szerencsét kell próbálni, és aztán megmenteni legalább egy királylányt. Hmm… Világgá még el tudnék menni, hogy szerencsét próbáljak, de királylányt találni… Nehéz ügy. Nagyi, szerinted vannak még egyáltalán igazi királylányok?

Ekkor Peti háta mögül megszólalt egy kedves, bár kissé méltatlankodó hangocska.

– Persze hogy vannak, én is királylány vagyok!

Peti körülnézett, de nem találta a hang forrását. Vajon ki szólt?

– Nagyi, te is hallottad? – kérdezte csodálkozva.

Az ismeretlen, kedves hang újra megszólalt:

– Felnőttek. Néha meg se hallanak minket.

Peti izgatottan forgolódott.

– Ki beszél?

– Hát én, a királylány. Nem látod, hogy itt ülök mögötted?

Peti pördült még egyet, és akkor meglátta. Ott ült a villamossínek előtt a korláton egy nyolcéves forma kislány, háttal a Dunának. Szürkésfeketén csillogott a napfényben, és a teret nézte.

– Te szólítottál meg? – kérdezte Peti meghökkenve, ugyanis a lányka leginkább egy szépen megmunkált szobornak tűnt.

– Ki más? – kérdezte a lány, majd pislogott egyet kékesfekete szemével, és elmosolyodott, amitől enyhe pír öntötte el addig szürkésnek látszó arcát.

– Én Peti vagyok, te ki vagy?

– Én a Kiskirálylány vagyok – és finoman megbillentette a fejét. Peti ekkor vette észre, hogy a kislány hatalmas, furcsa újságpapír koronát visel.

– De hiszen nem is igazi korona van rajtad, csak újságpapír...

– Miért, ha aranyból lenne, attól valódibb királylány lennék? – és korholón felhúzta egyre rózsaszínűbb, szeplőkkel pettyezett orrát. Aztán büszkén rámutatott a lába alatti kis táblára:

– Tán nem tudsz olvasni?

– Már hét és fél éves vagyok, igenis tudok olvasni – felelte Peti kissé sértődötten, aztán gyorsan odahajolt a kis táblához, és hangosan felolvasta: – „A Kiskirálylány.”

Peti meglepődött, és ahogy a tekintete vándorolt felfelé, azt is észrevette, hogy a lány milyen szép bordó bársonyköpenyt visel. Arra gondolt, ez már tényleg nem lehet tréfa.

– És mit csinálsz itt a korláton? – kérdezte, mert egyre jobban érdekelte a lányka.

– Figyelem az embereket. Szeretem nézni őket, mert olyan tarkán, színesen kavarognak!

– Érdekes, sose jutott eszembe, hogy csak úgy figyeljem az embereket – csodálkozott el Peti, és felmászott a Kiskirálylány mellé a korlátra.

– Mindenki egy külön kis történet. Néhányukat már jól ismerem, például azt a zenészt a citerával a fa alatt, vagy a pincéreket ott az étteremben – a Kiskirálylány mosolyogva bólintott feléjük. Aztán Petihez fordult és úgy folytatta:

– Persze a legtöbben csak elhaladnak előttem, de azt is sokféleképpen teszik. Van, aki ballag, esetleg andalog, van, aki kimérten lépdel, van, aki érdeklődve tekereg, akad, aki határozottan siet vagy egyenesen szalad, van, aki bosszankodva toporog, és olyat is látni, aki csak úgy nekidől annak az oszlopnak, és úgy várakozik.

– Tényleg – felelte Peti –, és mindenki különbözik!

– Pontosan, de azt is többféleképpen nézheted. Például jönnek-mennek a családok és szerelmespárok, utazók és városlakók, hatalmas társaságok és magányos különcök. Azt is szeretem, hogy olyan színpompásak, ott például egy szőke hölgy kék sállal, pöttyös szoknyában, amott meg egy ősz bajszú úr barna nadrágban, pepita sapkával, vagy nézd csak: egy piros arcú kislány zöld kabátkában csíkos harisnyával.

Peti álmélkodva hallgatta, és a lány mesélt tovább:

– Meg ott vannak a fák is. A fákat nagyon szeretem nézni, főleg ilyenkor ősszel! Olyan jó látni, ahogy a szélben mozognak az ágak, rezzennek a sárga, narancs, piros, lila vagy barna levelek, aztán némelyik csak úgy ráül egy fuvallatra, és elröppen vele.

A Kiskirálylány felderült a fákra nézve, és vidáman kalimpálni kezdett. Közben Petire szegezte búzakék tekintetét, és így szólt:

– És te mivel szereted tölteni az időd?

– Én? Hááát, nem is tudom… Nagyon szeretek gondolkodni meg álmodozni mindenféléről… Aztán pedig lerajzolni. Igen, rajzolni azt nagyon szeretek.

– A színeket is használod? Én rajongok a színekért!

– Ritkán…, inkább csak grafitceruzát.

Néhány másodpercig csöndben nézték a teret, aztán Peti elgondolkodva kérdezte meg:

– Figyelj csak, ha te királylány vagy, akkor a te apukád igazi király?

– Természetesen igen – a királylány büszkén hátravetette a fejét, amitől a koronája alól kikacsinthattak gesztenyeszín fürtjei. – Birodalmát óriási ablakok övezik, melyekből gyönyörű kilátás nyílik zöld mezőre, kék égre, vörös háztetőkre!

Ahogy ezeket kimondta, úgy gyulladtak ki a színek a királylány harisnyáján, és mintát rajzolva úsztak le egészen a selyempapucsáig.

– Hiányzik – tette hozzá halkan.

– Mi történt? – kérdezte Peti.

– Idehoztak. Egy darabig még reménykedtem, hogy édesapám visszavisz, de nem akart. Mert most már itt lakom. Gyakran eljött meglátogatni, szerettem vele beszélgetni. Sajnos már nagyon régen nem láttam. Mindennap figyelem, hátha valamelyik elhaladó emberben meglátom őt, de hiába.

Szomorúan nézett a távolba, és szürke árnyalatok suhantak át bánatos arcán. Peti megsajnálta.

– Én szívesen eljövök még hozzád beszélgetni!

– Az nagyon jó lenne! Akkor elhozhatnád a rajzaidat is, örömmel megnézném őket.

– Tényleg? Ilyet még senki sem kért tőlem…

A Kiskirálylány igazán fellelkesült.

– Tudod mit? Olyan kíváncsi vagyok, milyen lehet a város a hátam mögött. Lerajzolhatnád nekem.

– Hááát, nem tudom én azt olyan pontosan...

– Ugyan, nekem az jó, ha a te vonalaidból, színeiddel láthatom! Az az igazi!

– Jól van, Kiskirálylány, megpróbálom lerajzolni neked!

Ekkor Peti nagymamája hátrafordult, és odakiáltott:

– Petikém, te meg kivel beszélgetsz? Na, gyere, ne bolondozz, megyünk haza, még a végén lekéssük a vonatot!

Peti sietve leugrott a korlátról és így szólt:

– Nekem mennem kell, de nagyon örülök, hogy megismertelek…

A Kiskirálylány boldog mosollyal búcsúzott:

– Szia, Peti, én is nagyon örülök, és akkor várlak majd, hogy újra beszélgessünk! Köszönöm, hogy rajzolsz nekem!

Peti hátrálva sietett nagymamája felé, és közben lelkesen integetett:

– Nagyon szívesen, és akkor hamarosan jövök!

Mikor nagymamájához ért, megfogta a kezét, és szökkent néhányat örömében, úgy kérdezte meg:

– Mondd, nagyi, ugye holnap is eljövünk ide?

– Sokat kellene ahhoz utazni, tudod, most is mennyit vonatoztunk. Majd máskor – felelte sietős, döcögő léptei közt a nagymama.

– De mikor? Már megígértem.

– Mégis kinek, csillagom?

– Hát a Kiskirálylánynak – mutatott Peti hátrafelé.

– Ó, kicsikém, ne aggódj – felelte a nagymama –, megvár az, hiszen csak egy szobor.

 

***

 

Húsz évvel később ugyanezen a téren egy hórihorgas fiatalember közeledett rengeteg cókmókkal megrakodva. Szórakozottan járt, olykor furcsán nagyokat, máskor egészen aprókat lépett. Egyik száraz falevéltől a másikig. Ballonkabátja hűségesen lendült esetlenül táncos mozdulatai után. A koronás kislány szobra előtt megállt, és egy sóhajtól megkönnyebbülve elengedte minden csomagját, melyek nagy robajjal a földre zuttyantak. Mintha hazaérkezett volna.

– Szia, Peti vagyok, visszajöttem – nézett várakozásteljesen a Kiskirálylányra, de nem történt semmi. A lánykának még a szeme se rebbent. Egy kis kalimpálás, egy finom fejbillentés, de még egy szusszantás sem történt.

– Sajnálom, tudom, hogy sok idő eltelt – szabadkozott a férfi, de hiába, mert a lány csak konokul nézett maga elé.

– Hoztam neked képeket, mert végigrajzoltam ám a rakpartot a Margit hídtól egészen a Lánchídig! Most pedig itt folytatom… Remélem, ettől felderülsz… – nézett fürkészve a szoborra, de nem jött válasz. A Kiskirálylány továbbra is csupán fénylett, szürkésfeketén és mereven bámulta a teret.

A férfi nem csüggedt, inkább munkához látott. Összeeszkábálta kicsi standját, ponyvát húzott a tetejére az eső ellen, majd különböző méretű képeket aggatott rá a Dunáról, Lánchídról, Budai várról, hajókról és a rakpart épületeiről. Kirakott egy kerti széket, aztán az ölébe vette rajztábláját, papírt erősített rá, és elővett egy grafitceruzát. A Kiskirálylány felé fordult, kinyújtotta ceruzás kezét, méregette, nézte a szobrot, majd munkához látott. Gyorsan sercent a grafit, lendületes vonalakat hagyva maga után. Könnyed mozdulatokkal felvázolta a kislány alakját a papírra, és közben beszélt hozzá:

– Megértem, hogy haragszol, de tudod, nagyon messze laktunk, nem volt módom hamarabb meglátogatni…

Pillanatra lelassult a keze, nézte szobrot, de hiába. A Kiskirálylány még mindig hűvösen hallgatott.

– Ezentúl gyakrabban eljövök, meglátod… – és újra belemerült volna a munkába, ha nem hallja meg a leplezetlen kuncogást a háta mögül. Egy nyolc év körüli, lenszőke kisfiú pislogott rá értetlenül. Félmosolyra görbülő szájából egy nyalóka szára lógott előre, úgy szólalt meg:

– A bácsi dilis? A szobrokkal nem lehet beszélgetni, mert nem igazi emberek.

A férfi ránézett, majd vissza a szoborra, és elmosolyodott:

– Igazad van. Hiszen én őt sosem így láttam!

Félredobta a ceruzát, és a táskájából festékeket szórt maga mellé. Buzgón nyomta ki a színeket a tubusokból, és vadul dolgozni kezdett. A papírlapon sorra fénylettek fel a vörösek, kékek, barnák, zöldek és sárgák... Az arcon enyhe pír, búzakék szemek, halványbarna szeplők, bordó köpeny, tarka harisnya, színes selyempapucs...

A kisfiú csodálkozva szólalt meg:

– De hát nem is így néz ki, a bácsi egy igazi kislányt rajzolt, pedig valójában az csak egy csupa szürke meg fekete, színtelen szobor!

A festő nem törődött a megjegyzéssel, inkább szelíden válaszolt:

– Ő ilyen. Tudom, mert ismerem.

Ekkor a felhők mögül előbújt az őszi nap, és a Kiskirálylány arcát halvány derű járta át. Csendesen ült tovább a korláton, és tekintetébe békesség költözött.

 

A mese a Médiaunió Alapítvány 2011-es Mesélj mindennap! kampányának meseíró pályázatára érkezett.

Ha még több mesét szeretnél olvasni, folytasd a keresgélést a Magyar Olvasástárság (HunRA) vagy a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán!
Támogatóink: