Farkas Krisztina: Förmedve szánkója

2012. április 21.

Különösen a vidám nyúlcsalád ment rendszeresen az idegeire, akik ráadásul sportot űztek abból, hogy minél jobban felbosszantsák. Nyuszi Tomi egyszer Mókus Bandival együtt káposztát dobált a barlangjába, miközben Pele Peti a mackóbarlang tetejéről mogyoró- és makkzáport zúdított Mackó Úr nyakába, aki őrjöngött dühében, és utánuk eredve kiabálta, hogy egyszer alaposan ellátja a bajukat. A fürge csalafintákat azonban nem lehetett utolérni, villámgyorsan eliszkoltak, és még a káposztás csínytevésnél is bosszantóbb módon elterjesztettek Mackó Úrról egy fertelmes gúnydalt:

Morcogi Medve
sosincs jókedve,
morog a nyárra, morog a télre.
Haragszik az őszi falevélre,
duzzog a csicsergő verébre.
Az se jó, ha süt a nap,
pláne, hogyha jön a fagy.
Ha meglátod, iszkiri!
Jobb őt messze kerülni!
Rád ragad a rossz kedve,
az ő neve Förmedve!

Mikor Mackó Úr meghallotta a róla szóló rosszindulatú költeményt, amiben ráadásul Förmedvének csúfolják, dühében puszta kézzel kidöntött egy méretes fenyőfát. Döbbenten nézték őt a szarkák, és a fejüket csóválták: ejnye, no, Mackó Úrnak végleg elment az esze!

Történt egyszer, hogy a kis Sün Sanyi igen nagy bajba került, és végső elkeseredésében bekopogott Mackó Úrhoz.

– Kedves Mackó bácsi, kérem szépen, segítsen rajtam! Az álnok Borz kitúrt a vackomból! Sokkal erősebb volt nálam, nem tudtam magam megvédeni! Közelednek a kemény fagyok, nekem pedig nincs fedél a fejem felett!

– Mrrrrrrrr! Hordd el magad a tüskés grabancoddal együtt, te kis vakarék! A denevéreket sem tűrtem meg itt! Ez csakis az én barlangom, senki se zavarja a nyugalmamat!

Sün Sanyi lehorgasztott fejjel továbbballagott, hogy másik menedék után nézzen, amikor valaki megszólította a fák koronájából.

– Miért búsulsz ennyire, Sanyi fiam? – Otus Mester, a bölcs erdei bagoly szólt hozzá odafentről.

– A gonosz Borz kitúrt a házikómból. Arra gondoltam, hogy Mackó bácsinak szép nagy barlangja van, hátha befogad télire, de elzavart, amikor segítséget kértem tőle. Én még sosem találkoztam ilyen mogorva teremtéssel! Mivel érdemeltem ki, hogy ilyen csúnyán beszéljen velem?

– Ne vedd a szívedre, Sanyi! Morcogi Mackó mindenkivel így viselkedik. Így aztán a vakmerőek szándékosan bosszantják, a többiek pedig messzire elkerülik, amitől Mackó Úr csak még zárkózottabb lesz!

– De miért ilyen kiállhatatlan Mackó bácsi, Otus Mester?

– Nem volt ő mindig ilyen, kedves fiam. Azóta ilyen mogorva, mióta egyszer valaki ellopta a szánkóját.

– A szánkóját? Sosem láttam még Mackó bácsit szánkózni. Honnan volt neki szánkója? – csodálkozott Sün Sanyi.

– Morcogi Mackónak van egy unokatestvére, Jeges Mackó. Ő a messzi Északon él, ahol mindig tél van, és hó borít mindent, ezért fehér bundát visel egész évben. Morcogi Mackónak minden karácsonyra küldött egy képeslapot, és gyakorta emlegette, milyen jó volna, ha egyszer együtt szánkózhatnának. De mivel nagyon-nagyon messze laknak egymástól, egyszer sem tudtak találkozni. Végül aztán Jeges Mackó küldött egy szánkót unokatestvérének Karácsonyra. Mackó Úr alig várta, hogy lehulljon az első hó, és kipróbálhassa a csodálatos ajándékot.

– És aztán mi történt? – kérdezte Sanyi izgatottan.

– Sajnos nem tudta kipróbálni a szánkót. Minden télen, mire lehullt az első hó, Morcogi Mackó elaludt, és csak akkor ébredt fel, mikor kitavaszodott, és az utolsó csepp hó is elolvadt.

– Jaj, szegény Mackó bácsi, milyen csalódott lehetett! De mi történt a szánkóval?

– Azt senki sem tudja. Egy tavasszal Mackó Úr arra ébredt, hogy a szánkó szőrén-szálán eltűnt. Azóta mindenkire gyanakvóan néz, aki él és mozog az erdőben.

– Otus Mester! Vajon Morcogi Bácsi jobb kedvre derülne, ha visszakapná a szánkóját?

– Biztosan örülne neki, Sanyi fiam. De sajnos senki sem tudja, hová tűnhetett.

– Akkor talán készíteni kellene neki egy újat, nemde, Otus Mester? Vajon ki tudna ebben segíteni?

– Keresd meg Hód Hedviget, úgy hallottam, ő ért az asztalosmesterséghez. Remélem, szerencsével jársz! Na, Isten áldjon, fiam! – azzal lassú szárnycsapásokkal elrepült.

Sün Sanyi olyan izgatottan vágott neki az útnak, hogy el is felejtette, valójában miért kereste fel Mackó Urat. Hód Hedvig egy órányira lakott az erdő szélén, a patakparton, saját maga építette várában. Éppen egy tekintélyes méretű fűzfát faragott éles fogaival, mikor fél szemmel látta, hogy vendége érkezett.

– Jó napot kívánok, Hedvig Néni – köszöntötte Sanyi a hódot. – Zavarhatom egy percre?

– Szervusz, tüskés barátom, mi járatban vagy errefelé? – kérdezte Hód Hedvig.

– Hedvig Néni ismeri Morcogi Mackó bácsit? – kérdezte Sanyi.

– A rossz híre már hozzám is eljutott. Úgy hallottam, egy faragatlan fráter, aki senkit sem kedvel. Miért kérdezed?

– Az az igazság, hogy Mackó bácsinak volt egy szánkója, ami egyszer nyomtalanul eltűnt. Úgy gondoltam, készíthetnénk neki egy újat.

– Miből gondolod, hogy szánkót kellene barkácsolnunk egy ilyen kellemetlen alaknak? – kételkedett a hód.

– Mert Mackó bácsi azért olyan bánatos és rosszkedvű, mert sosem tudta kipróbálni a szánkóját, amelyet az unokatestvérétől kapott, és ami elveszett. Ha meglepnénk egy új szánkóval, talán jobb kedvre derülne. Tudna nekem segíteni ebben, Hedvig Néni?

– Hmm, lássuk csak. Tegnap aprítottam fel egy nagy adag nyírfát, abból talán meg tudjuk csinálni. Gyere velem!

Sün Sanyi követte Hedviget. Kiválasztották a kupacból a legszebb faanyagot, aztán nekiláttak tervezni, méricskélni. Mire elkészült a szánkó tervrajza, beesteledett. Hód Hedvig vacsorával, és éjszakára meleg vacokkal kínálta Sanyit. Másnap nagy lelkesedéssel láttak hozzá a barkácsolásnak. Hedvig gyönyörű ívesre faragta a szánkót, Sanyi pedig lecsiszolta a léceket. Már csak össze kellett szerelni.

– Sanyi barátom, idáig eljutottunk, de valamivel össze kellene illeszteni az alkatrészeket. Van valami ötleted?

– Azt hiszem, szegnek megteszi a sok tüske a hátamon, máris adok egy párat! – mondta Sanyi, és kisvártatva elégedetten mustrálták az elkészült szánkót.

– Ez szép munka volt, Hedvig Néni, nagyon szépen köszönöm a segítséget! Remélem, Mackó bácsi is boldog lesz, ha meglátja!

– Nincs mit, kis barátom, nagyon szívesen. Lehet, hogy ezentúl szánkókat fogok készíteni, olyan jól sikerült! Persze neked is nagy részed van ám a végeredményben! – mondta Hód Hedvig.

– Hedvig Néni! Van kedve felkeresni velem Mackó bácsit, és átadni neki a szánkót?

– Hát persze! Remélem örülni fog neki! Indulhatunk is! – kiáltotta vidáman.

– Jaj, de jó, már alig várom, hogy mit fog hozzá szólni! – mondta Sanyi, és nekivágtak az útnak. Hó még nem esett, így ketten cipelték a szánkót meg-megállva, hogy egy karcolás se essen rajta. Mire Mackó Úr barlangjához értek, alaposan elfáradtak.

A barlang bejárata előtt tanakodni kezdtek, miként szólítsák meg Mackó Urat. Az igazat megvallva, Sanyinak kissé inába szállt a bátorsága azok után, hogy Mackó Úr elzavarta, Hedvig viszont azzal érvelt, hogy mivel Mackó Úr nem ismeri őt, így azon nyomban elküldené. Arra jutottak, hogy végső soron mégiscsak Sanyinak kellene bekopogtatni. Sanyi remegő lábakkal közeledett a barlanghoz.

– Mackó bácsi kérem, itthon tetszik lenni? – kérdezte elhaló hangon.

– Irgum-burgum! Ki az már megint, aki zavarni meri a nyugalmamat? Nem megmondtam neked, hogy hordd el magad? – morgott rá Sanyira Mackó Úr a barlang mélyéről.

– Kérem szépen, Mackó bácsi, ne tessék rám förmedni, mi csak ajándékot hoztunk magának a barátommal, Hód Hedviggel.

Sanyinak egyre jobban remegett a hangja, és egyre inkább menekülhetnékje támadt.

– Mackó Uram, Hód Hedvig vagyok, a barátommal, Sün Sanyival készítettünk Önnek valamit, de ha nem kíváncsi rá, szívesen visszavisszük, nem probléma! Elnézést a zavarásért, már itt sem vagyunk!

Sanyi elképedve nézett a hetyke Hedvigre. Gondolta, ezért a hangnemért Mackó Úr egészen biztosan a patakpartig kergeti őket. Mackó Úr jól hallhatóan elindult feléjük, hogy még a föld is beleremegett.

– Ajánlom nektek, hogy igazat beszéljetek, különben úgy ellátom a bajotokat, hogy soha többet nem lesz kedvetek füllenteni… – mondata, de ekkor meglátta a csillogó-villogó, gyönyörű szánkót a mellette toporgó két kis riadt állattal, és a torkán akadt a szitok.

Sün Sanyi úgy remegett, mint a nyárfalevél, de egy pillanat múlva már döbbenten meredt az előtte magasodó hatalmas és félelmetes Morcogi Mackóra, aki a szánkó láttán összeroskadt, és keserves sírásba kezdett. Hedvig is elképedve nézett Mackó Úrra, mert nem egészen ilyen fogadtatásra számított.

– Ma-Ma-Mackó bácsi, jól tetszik lenni? Miért tetszik sírni? – hebegte-habogta Sanyi.

– Brühühűűű-mühühűű! – bömbölte Mackó Úr. – Csináltatok nekem egy szánkót? Nekeeem? De én ezt nem érdemlem meg! Miért tettétek?

– Drága Mackó Úr, úgy hallottuk, nem tudta kipróbálni a szánkót, amelyet az unokatestvérétől kapott, mert valaki ellopta. Gondoltuk, hátha örülne egy szép, újnak – magyarázta Hedvig.

– Brühűűmühűű, bömm-bömm! – Morcogi Mackó kitartóan itatta tovább az egereket.

– Tessék megnézni közelebbről! – bátorodott fel Sanyi. – A szánkót Hedvig Néni faragta nyírfából, én pedig összeszegeltem! Hamarosan ki lehet próbálni, már érzi az orrocskám, hogy közeleg a hó!

– De hát nem értitek? Mondom, hogy nem érdemlem meg! – hagyta abba Mackó Úr a szipogást. – A szánkót, amelyet az unokatestvérem küldött, nem lopta el senki, én tettem tönkre!

– Miért tetszett tönkretenni, Mackó bácsi? – kérdezte csodálkozva Sanyi.

– Sosem tudtam kipróbálni, mert mire lehullt a hó, addigra elnyomott az álom. Mire pedig felébredtem, elolvadt az összes. Ettől olyan mérges lettem, hogy diribdarabra törtem a szánkómat.

– Ne búsuljon, Mackó bácsi! – rikkantotta Sanyi – Ezen a télen egészen biztos, hogy szánkózni fog!

– De hogyan fogok szánkózni, ha idén is elalszom?

– Ígérem, hogy majd én felébresztem Mackó bácsit, ha közeleg a tél vége. Így rendesen kialussza magát, de még lesz idő, és talán jó vastag hó is, hogy kipróbálhassa a szánkót!

– Nahát, tényleg megtennéd? Annak ellenére, hogy így bántam veled? – csodálkozott Mackó Úr.

– Hát persze hogy megtenném! – lelkendezett Sanyi.

– Ha így áll a helyzet, akkor én pedig nagyon szívesen vendégül látlak benneteket a barlangomban, hogy ne fagyoskodjátok végig a telet. Nagyon szépen köszönöm a szép szánkót! – mondta meghatódva Mackó Úr.

– Igazán nincs mit, és köszönjük a szíves meghívást – mondta Hedvig –, de ha megbocsájt, én visszatérnék a műhelyembe télire. Kérem, vigyázzon Sanyira, helyettem is! – azzal búcsút intett barátainak. – Ki gondolta volna, hogy a goromba álarc mögött érzékeny lélek lakik? – morfondírozott Hedvig hazafelé.

Sün Sanyi és Mackó Úr pedig szánkóstul nyugovóra tértek a barlangban, és hamarosan mindketten mély álomba szenderültek. Egy napon aztán Sanyinak valami csiklandozni kezdte az orrát. Először csak a fülét mozgatta, majd gombóc formájából kiegyenesedett. Aztán kinyújtóztatta mind a négy lábacskáját, végül a szemét is kinyitotta, és óvatosan kiszaglászott a barlangból. A nap sugarai sápadtan súrolták a barlang bejáratát. De nicsak! Minden csupa-csupa fehér hó volt körülöttük!

– Jó reggelt, Sün Sanyi! – rikkantotta egy közeli fáról a szarka.

– Jó reggelt kívánok! Milyen hónapot írunk, ha szabad érdeklődnöm?

– Ma egészen pontosan február másodika van. Hetek óta el nem olvad ez a fránya hó, már alig találok valamicske élelmet. Igazán jöhetne már a tavasz! – kesergett a szarka Sanyinak.

– Nahát, köszönöm szépen a jó hírt! – azzal beszaladt a barlangba, hogy felkeltse Mackó Urat téli álmából. A szarka csodálkozva nézett Sanyi után. Ugyan miért lenne ez jó hír? Már a sünnek is elment az esze! – gondolta.

Sanyi megrázta Mackó Úr bundáját, de az bőszen horkolt tovább.

– Mackó bácsi! Mackó bácsi! Tessék felébredni! Itt az ideje, hogy kipróbálja a szánkót! – szólongatta Sanyi lelkesen.

– Mrrrr, a hétszázát! Ki zavar már megint? – morogta Mackó Úr félálomban.

– Mackó bácsi, ébredjen! Csodálatos napunk van, hatalmas hó van odakint!

– Sanyi te vagy az? – hirtelen eszébe jutott a szánkó – Nahát, sikerült! Szánkó is van, hó is van!

– Van bizony! Nosza, ébresztő, irány a havas erdő!

Azzal kiszaladtak a hóra, Mackó Úr a szánkó végébe ült, Sanyit pedig maga elé ültette, és egy hófödte domb tetejéről lecsúsztak. Csak úgy kurjongattak, ahogy sebesen siklottak a nyírfa talpak! Nem tudtak betelni az élménnyel, egészen sötétedésig játszottak a domboldalon. Mindenki szájtátva nézte Mackó Úr csodálatos szánkóját, és nem tudták, honnan kerülhetett elő ilyen hirtelen. Nyuszi Tomi és Mókus Bandi irigykedve nézték őket, hogy milyen jól mulatnak.

Azóta pedig minden évben, ha Mackó Úr és Sün Sanyi február másodikán havas erdőre ébred, vidáman szánkóznak egészen a tavasz beköszöntéig, míg a hó el nem olvad.

A mese a Médiaunió Alapítvány 2011-es Mesélj mindennap! kampányának meseíró pályázatára érkezett.