Farkas Bíborka: A Rongyinyulak és a hold – mese egy kis 4 hónaposnak

2012. április 09.

Azonban ez nem tartotta vissza a Rongyinyulakat attól, hogy éjszakánként kiszökjenek a gyerekszobából, és odakinn csatangoljanak. Viháncoltak a szobákban, ugráltak az alvó anyu és apu takaróján, kergetőztek a kertben. Nagyon falánkak voltak: kiürítették az éléskamrát és a hűtőt, felfalták a nagyi konyhakertjéből az összes káposztát, sárgarépát és karalábét, lerágták a fák kérgét. Zöldkockás, aki a legpákosztosabb volt közülük, a krumplikat is kiette a földből, és még a gyomrát sem csapta el velük, olyan feneketlen volt az étvágya. Persze a többiek sem maradtak el tőle.

Egy őszi éjszakán, amikor hiába kutattak a kiskertben valami ehető után, Kékkockás egyszer csak felnézett, és megpillantotta az égen a teliholdat.

– Odanézzetek, egy óriási sajt! – kiáltotta.

– Hol? Hol? – a két másik falánk nyúl is felfelé tekergette a fejét.

– Hát nem látjátok?

– Én látom – felelte Sárgakockás. – Nem szeretem a sajtot, és különben is túl magasan van…

– Dehogyis sajt! – vágta rá Zöldkockás. – Egy nagy, kerek vaníliás torta az, nem látjátok? Olyan, mint amelyiket a múltkor megrágtunk a nagyi kamrájában!

– Az nagyon finom volt! Bármennyit fel tudnék belőle falni! – így Kékkockás. – De szerintem ez nem torta lesz… Hanem egy szép, kerek, ropogós káposzta!

Több sem kellett a Rongyinyulaknak: mindhárman boldogan ugrándozni kezdtek.

– Káposzta! Káposzta! Van egy káposztánk!

Hallotta ezt az öreg Hold az égen, és nem tudta, nevessen-e vagy bosszankodjon.

„Még hogy káposzta… Engem néznek ezek a bugyuták káposztának?!”

Még nagyban ugrabugráltak a Rongyinyulak, amikor megszólalt Kékkockás, aki állítólag egy picit okosabb volt, mint a többiek.

– Jó, jó, hogy van egy káposztánk, de hogy szedjük le onnan?

Összedugták a fejüket a nyuszik, tanakodtak. Zöldkockás, aki már nagyon éhes volt, azt mondta:

– Majd én felugrom érte, nem lehet az olyan magasan!

– Hogyisne, a végén még magad falod fel az egészet! – vágta rá a másik kettő.

– Ezt feltételezitek rólam?! – kiáltotta Zöldkockás sértődötten.

– Ezt bizony! Aki még a földes krumplit is megeszi… Pfúj!

– Hát, akkor ugorjatok ti is! Majd meglátjátok, hogy én tudok a legmagasabbra ugrani közületek! Nekem van a legnagyobb lábam!

A buta Rongyinyulak majdnem hajba – azaz szőrbe – kaptak rajta, hogy melyikük tud a legnagyobbat ugrani. Aztán elhatározták, hogy egyszerre szökkennek fel, megragadják a nagy, kerek káposztát, lerántják, és testvériesen megosztoznak rajta.

– Eeegy, kettőőő, hááárom! – vezényelt Kékkockás, aki állítólag a legokosabb volt közülük.

Elrugaszkodtak a földről, és hopp! Akkorát ugrottak, amekkorát csak bírtak, de persze nem tudták elkapni az öreg Holdat. Az csak nézte őket, és majd’ megpukkant a nevetéstől. A Rongyinyulak pedig csak ugráltak-ugráltak sokáig.

– Hát, ez így nem fog menni… – vallotta be végül Sárgakockás kifulladva.

– Akkor most mit csináljunk? – így Zöldkockás, és nagy, kerek pocakját tapogatta. – Nagyon éhes vagyok…

– Én is, én is – nyöszörögte Kékkockás. – Csak nem foghat ki rajtunk egy nyavalyás káposzta…

Amíg így tanakodtak, a Hold lejjebb ereszkedett az égen. Közeledett a hajnal.

– Odanézzetek! – kiáltott Kékkockás, aki állítólag a legokosabb volt közöttük. – Ez lejön magától!

– Csalogassuk még lejjebb! – javasolta Sárgakockás.

– Aztán ugorjunk rá, és faljuk fel a pimaszt! – rikkantotta Zöldkockás, és megnyalta a szája szélét.

– Gyere! Na, gyere… Hadd kapjunk be, te káposzta! – biztatták kórusban az öreg Holdat, aki csak nevetett magában. Olyan unalmas az égen az éjszakai szolgálat, és már rég szórakozott ilyen jól… Leereszkedett hát, amennyire csak tudott.

– Ez az, mindjárt elérjük! – ugrándozott a három Rongyinyúl.

– Tudjátok, mit? – szólt a nagyeszű Kékkockás. – Álljunk egymás vállára, úgy már könnyen elkaphatjuk!

– Jó, de én leszek legfelül! – erősködött Zöldkockás, akinek már hangosan korgott a gyomra.

– Na, arról ne is álmodj! – vágta rá a másik kettő.

Ezen megint majdnem összekaptak. Végül hosszas huzavona után abban állapodtak meg, hogy menjen fel Sárgakockás, úgyis ő a legkisebb közülük.

Így történt, hogy Zöldkockás négykézlábra állt, a hátára felállt Kékkockás, az ő vállára pedig felkapaszkodott Sárgakockás. Kis mancsait kinyújtotta az ég felé, és látta, hogy a nagy kerek káposzta épp akkor tűnik el a láthatár mögött.

– Nézzétek, meglép!

Zöldkockás, aki semmiképp nem akart éhen maradni, kiugrott a többiek alól, és futásnak eredt, arrafelé, amerre az öreg Hold kezdett lehúzódni a föld alá. Durr, a másik két Rongyinyúl nagyot puffant a földön! Zöldkockás pedig futott-szaladt, egészen a kerítésig, ahol felakadt, és ott maradt lógva, amíg a nagy kerek káposzta végleg legurult a föld alá, a helyén pedig felemelkedett egy óriási, narancsvörös gömb, a Nap.

– Ejnye, ez az Eszti! – dohogott magában a nagymama, amikor reggel kiballagott a kertbe. – Mindig szanaszét hagyja játékait… Ráadásul milyen piszkosak lettek! Na, Rongyinyuszik, irány a mosógép!

A mese megjelent a Mesélj minden nap! c. kötetben (Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), a Médiaunió Alapítvány 2011-es társadalmi célú kampányának nagy mesekönyvében.