Boros János Tamás: Demeter, az erdő tündére és az északi szél

2012. április 09.

– De milyen lenne a karácsony fenyőfa nélkül? A gyerekek is várják – biztatta magát, miközben lassacskán vergölődött előre, a térdig érő hóban.

A hó azonban egyre sűrűbben szakadt, magasabb és magasabb lett, nehéz volt benne előrejutni. Demeter kedve kezdett elmenni az egésztől.

– Milyen szomorú is lenne az ünnep fenyőfa nélkül! – riadt fel csüggedéséből, és hangosan biztatni kezdte magát.

– Gyerünk, Demeter! – rugaszkodott neki a hófödte meredeknek.

Demeter szerette az erdőt. Munkát adott neki, és minden szépségét felfedte előtte. Erdei gyümölcsöket, gombát gyűjtött, fát vágott, közben gyönyörködve figyelte az évszakok váltakozását – mindegyikben meglátta a szépséget. Egyvalamit azonban soha nem tett: nem vadászott az erdő lakóira. Inkább szerette, gyámolította őket. A sérült állatokat hazavitte, meggyógyította, majd újra szabadon engedte őket. Ha látott leesett madárfészket, feltette egy közeli fára, ha vadorzók hurkaira bukkant, elvagdosta őket, nehogy a gyanútlan őzek, nyulak áldozatul essenek. Volt egy kalyibája az egyik kerek tisztáson, ahol még a tél beállta előtt szénát halmozott fel, mert tudta, hogy a kis állatok a vastag hótakaró alól nehezen tudják előteremteni az eleséget.

Az erdő tündére mindezt jól tudta Demeterről, és titokban odavezette, ahol a legszebb, legtöbb gomba nőtt, legzamatosabb szamóca virított.

De hol lehet a tündér egy ilyen hóförgeteges napon? Mikor a fák ágai nagyot reccsenve törnek le a hó súlya alatt, hóborította minden út, ösvény, még az erdei emberek sem találják a hazavezető utat? Mikor minden állat vackára búvik, egyedül a hó zizegése, a szél süvítése hallatszik?

Demeter már bánta, hogy nem akkor indult neki, amikor még alig pár centis hó borította a földet. Visszanézett a falura, ott is a legszélső házat kereste, ahol lakott, ahol az erdő szinte beköszönt az ablakon. De csak fehér kavargást látott mindenfelé. Ekkor vette észre az öreg tölgyet, ami a házától alig pár száz méterre vigyázta az erdőt.

– Hiszen nem haladtam sokat, mégis elfáradtam! Még jókora út áll előttem, lassan besötétedik, és nem végeztem semmit! – kesergett fennhangon.

Az erdő tündére ekkor megszánta, és mert jóravaló embernek tartotta, így szólt az északi szélhez.

– Engedd meg ennek az embernek, hogy baj nélkül hazavihesse a fenyőfát, amit vár a családja! Hiszen csak jót cselekszik, tiszteli az erdőt és a természetet!

Az északi szél pedig így felelt.

– Nem bánom, a te kedvedért megteszem, és mert az az ember is megérdemli. Úgyis elfáradtam már a sok rohangálásban – süvítette, majd egy magas szikla barlangjába húzódott vissza pihenni. A hóförgeteg egyre csitult, majd teljesen elállt, csak egy-két pihécske szálingózott már. A nap is kisütött, és Demeter jókedvűen, fütyörészve folytatta útját.

A kis állatok csodálkozva merészkedtek elő rejtekükből, örültek, hogy megszűnt a hóvihar, és Demetert is megismerték.

– Nézzétek, itt megy az ember, aki segít nekünk, etet minket! Nosza, kísérjük el, nézzük meg, mit fog csinálni!

Mókusok ugráltak fáról fára, nyulak, őzek osontak bokortól bokorig, madarak repkedtek csivitelve. Demeter észrevette őket, és bicskájával négyfelé vágta az almákat, amiket tarisznyájában hozott, majd szépen a letaposott hóra tette.

– Egyetek, legyen nektek is karácsony!

Lassan elérte a tisztást, amit keresett. A kis fenyőfát teljesen ellepte a hó, alig tudta kiszabadítani. Jól megizzasztotta a munka, de megérte, mert a fenyőfácska nyár óta csak még szebb lett.

– Sajnálom, de már megígértem a gyerekeknek! Ígérem, tíz másikat ültetek helyetted – fogadkozott szomorúan, és nekilátott, hogy kivágja a fácskát.

Visszafelé, immár a fát is cipelve, lassabban haladt, a jó idő ellenére. Közben észrevette, hogy az erdő lakói követik őt, földön, fákon, levegőben.

– Nocsak. Ilyen díszkíséretre nem számítottam – mosolygott bajusza alatt.

Amire még nem számított, hogy az északi szél felébred szunyókálásából, és úgy dönt, hogy újra körbeszaladja a vidéket.

– Az ember már biztosan hazatért, nekem meg förgeteget kell kerekítenem, hiszen azért vagyok! – és akkora förgeteg kerekült, hogy az ég elsötétedett, a fák recsegtek-ropogtak, a hó meg úgy szakadt, mint a toll a dunyhából, amit Bundás kutya szakított szerte még a nyáron.

– Jaj, nem! Már majdnem hazaértem – sopánkodott Demeter. A kis állatok sem tudtak hová bújni, hiszen messzire kerültek odúiktól, vackaiktól.

Szerencsére az erdő tündére éppen arra szállt, őt is szorongatta a förgeteg, tudta, mi történik Demeterrel és az erdő lakóival. Azonban hiába szólította az északi szelet, az annyira süvített, hogy nem hallott semmi mást, csak a saját hangját. A tündér ekkor varázsolt egy tiszta folyosót, ahol nem szakadt a hó, és nem süvített a jeges szél, egészen Demeter házáig.

– Nyílj meg békés út az erdőn, hó kerüljön, szél kerüljön, rád csillogó fény derüljön, segíts most minden kesergőn! Vezesd haza, ki eltéved, kit a fagyos szél cibálgat, fedd fel előtte a házat, világítsanak a fények! Hold bűvköre, csillag fénye, biztos utat jelöl néki, mindenki, ki szavam érti, siessen, nyomába lépve!

A tündér bűvös szavára keskeny alagút nyílt a hóviharban, éppen akkora, amin egy karácsonyfának szánt fenyőfácskát haza lehet vonszolni. A kis állatok pedig, akik értették a tündér szavát, Demeter nyomában lépkedtek, aki hátra-hátranézett és csak mosolygott a bajusza alatt. Követték a szarvasok, őzek, nyulak, mókusok és seregnyi erdei madár. Ilyent még nem látott a világ! Demeter gondolkodóba is esett, mitévő legyen ennyi karácsonyi vendéggel. Aztán megvidámodott!

– Hiszen széna, szalma van elég! Napraforgótányér, dióbele, piros alma, káposzta! Vendégül tudom őket látni, legyen nekik is karácsonyuk!

Amint hazaért, akkor meg ezt gondolta.

– Minek is vigyem be a szobába ezt a fenyőcskét? Feldíszítem, és kint hagyom az udvaron, az ablakon át mi is láthatjuk, a kis állatok meg hadd csodálkozzanak.

Úgy is lett.

Az egész család addig szorgoskodott a fenyő körül, amíg minden dísz a helyére nem került. Azután a fa alá rakosgatták a sok-sok finomságot, amit a kis állatoknak szántak, majd lábujjhegyen besiettek a házba. Onnan nézték, az ablakokon keresztül, ahogy víg lakmározást csaptak kis vendégeik. Mert közben az északi szél megint elfáradt, és visszahúzódott a sziklabarlangba, és ott mély álomba merült.

De az őzek, szarvasok, nyulak és madarak nem szaladtak-repültek vissza az erdő sűrűjébe, hanem lepihentek a karácsonyfa körül. Olyan békésen szunyókáltak, hogy öröm volt nézni!

– Még soha nem volt ilyen boldog a karácsony! – örvendeztek a gyerekek.

– Nem bánjátok, hogy kint áll a fa az udvaron?

– Dehogy bánjuk! Ilyen sok vendég úgysem férne be a két szobába – mondták a gyerekek, akiket egész este nem lehetett elcsalogatni az ablakoktól, még mákos kaláccsal sem.

Az erdő tündére mosolyogva állt a karácsonyfa alatt, nem látták őt, csak az erdő lakói. Megcirógatta az őzek, szarvasok fejét, a mókusok, nyulak bundáját, ránevetett a madarakra, majd sorban a fülükbe súgta.

– Szent karácsony békés éje,
a jó lelkek menedéke!
Szelíd fényeid, ha gyúlnak,
erdőlakók összebújnak.
Jő a szarvas, jő az őzbak,
szemük világra nyílt ablak,
jő a nyúl és jő a mókus,
senki köztük ne legyen bús!
Piros bogyó, madár csípte,
havazik a hegygerincre,
mindenkinek békés, áldott, karácsony estét kívánok!

A mese megjelent a Mesélj minden nap! c. kötetben (Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), a Médiaunió Alapítvány 2011-es társadalmi célú kampányának nagy mesekönyvében.