Szeder Bernadett: A tündér, aki a szekrényben lakott – avagy az Elhagyott Játékok Birodalma

2012. április 09.

Liza pont olyan óvodás kislány volt, mint a társai. Szeretett a babáival és a macijaival játszani, építeni, rajzolni, valamint az udvaron szaladgálni, csúszdázni és persze homokozni. Egyetlen titkos dologban talán mégis különbözött a többiektől. Az a bizonyos titkos dolog pedig az volt, hogy neki volt egy saját tündére.

Egy valódi tündér, aki a szekrényében lakott.

– Cseppke… Cseppkeee! – súgta a kislány egymás után. Merthogy így hívták az apró tündérlányt. Liza csakhamar halk motoszkálást hallott, és már érezte is az apró lábak pici nyomását a takarója tetején.

– Itt vagyok! – súgta a kicsi tündér. – Hiszen ma is jó voltál!

Cseppke azokon az estéken mindig eljött, amikor Liza napközben jól viselkedett. Így aztán hamarosan jó barátok lettek.

A tündér olyan aprócska volt, hogy a lába ujjától a feje tetejéig alig volt nagyobb, mint Liza kisujja. De annál kedvesebb és csodálatosabb volt! Pici szárnyaival és parányi ezüstszínű varázspálcájával pont úgy nézett ki, mint az egyik tündéres kép a nagymama régi mesekönyvében.

– Szia! – derült fel Liza arca – Már vártalak!

– Akkor készen állsz? – kérdezte a tündér mosolyogva.

– Készen állok.

– Rendben. Hunyd le a szemed!

Liza becsukta a szemét, és már érezte is, ahogyan Cseppke közelebb repült az arcához.

Kezdődött a varázslat.

A tündérlány aprócska ezüstszínű varázspálcájával szép sorjában megérintette Liza feje búbját, orra hegyét, kicsi szívét és a lába ujját. Egészen finoman csinálta, alig észrevehetően. Liza furcsa bizsergést érzett, és csak azt vette észre, hogy ő is pont olyan kicsire zsugorodik, mint amekkora Cseppke volt. Ahogyan lenézett, már látta is a pici lábainak nyomát a takarója mintáján. Az egészben a legszebb pedig az volt, hogy Cseppke varázslata által rövid időre ilyenkor ő is tündérré változhatott: parányi szárnyakkal és gyönyörű tündérruhával. Pár perc múlva már egymás mellett csücsültek fent a könyvespolc szélén és együtt lóbálták a lábukat a levegőben.

– Mi a baj? – kérdezte a tündér. – Szomorúnak tűnsz.

– Az a furcsa, hogy eljöttél. Tudod, én ma nem is voltam annyira jó – mondta a kislány.

– Tudom – nevetett Cseppke.

– Akkor hogyhogy itt vagy?

– A barátod vagyok! És éreztem, hogy nagyon szeretnéd, ha eljönnék. Meg aztán… Van itt valami, amit meg akartam mutatni neked.

– Tudod, ma Anya veszekedett velem. Minden nap megígérem, hogy este elpakolom a játékokat a szobámban a földről, de ma megint nem sikerült. Van, amikor sikerül, de van, amikor valamiért nem. Ilyenkor Anya szomorú. Ma is így volt.

– Hát, igen. Összepakolni mindig nehezebb, mint szétpakolni – sóhajtott a tündér együttérzően.

– Ráadásul már napok óta nem találom Csili kutyát, a kedvencemet, és Pille, a póni is eltűnt egy ideje.

– Pont ezért jöttem – mondta Cseppke. – El szeretnélek vinni valahová.

– Hová?

– Tudod, létezik egy hely… Na, mindegy, majd meglátod! Induljunk inkább, fogd meg a kezem!

Liza és Cseppke kézen fogták egymást, és már repültek is. Ilyenkor minden olyan „szívdobogósan” varázslatos volt. A szokásos útvonalon indultak: megkerülték az öreg holdat, csillagok közt cikáztak, majd a mosolygó nap mellett repültek tova. Végül lebuckáztak a szivárvány hétszínű csúszdáján, elrepültek a tarkabarka mező felett, útközben beszívták a szebbnél szebb virágok illatát, aztán már ott is voltak.

– Hol vagyunk? – kérdezte a kislány. – Az előbb még gyönyörű színes virágokat láttam, most meg valahogy minden más és furcsa.

– Megérkeztünk – szólt Cseppke. – Ez itt az Elhagyott Játékok Birodalma.

Liza tágra nyitotta a szemeit.

– Hová tűntek a színek?

– Gyere, keressünk egy helyet, ahonnan körülnézhetünk – javasolta a kicsi tündér.

Csakhamar egy ütött-kopott babaház tetején csücsültek, onnan néztek körbe-körbe.

– Mik azok az „elhagyott játékok”? – kérdezte Liza.

– Tudod, vannak játékok, akik úgy érzik, hogy a gyerekek már nem szeretik őket. Például nem pakolják őket a helyükre játszás után. Vagy egyszerűen csak megfeledkeznek róluk. Néhányra a felnőttek rá is lépnek a földön, persze véletlenül, csak mert elöl maradtak, de hát akkor is fáj nekik. Sokszor letörik valamijük. Vannak olyanok is, akik hosszú-hosszú ideig az ágy alatt vagy a szekrény mögött sírdogálnak egyedül, és senkinek sem tűnik fel, hogy elvesztek. A kisgyerek, aki a gazdájuk volt, már nem keresi őket. Megfeledkezik róluk, pedig valamikor, amikor megkapta őket, nagyon örült nekik. De mostanra átvette a helyüket valamilyen újabb játék, aki miatt ők már nem hiányoznak.

Egy kedves arcú, színtelen baba jött oda hozzájuk. Csakhamar egy kisautó és egy hintaló is csatlakozott, majd jött egy féllábú plüssmajom és egy kerekeken guruló, csilingelős kis bohóc is. Valamikor színes lehetett az ő ruhája is, de most teljesen színtelen volt.

– Legyetek üdvözölve! – mondta a majom, és a játékok kíváncsian állták körül a két kicsi tündért.

– Miért néztek ki ilyen furcsán? – kérdezte tőlük Liza.

– Arra gondolsz, hogy színtelenek vagyunk? – szólt a kedves arcú baba. – Itt, az Elhagyott Játékok Birodalmában nincsenek színek. Itt nincs szebb vagy jobb játék, itt mindenki egyforma: csak szomorú és magányos játékok vannak.

A bohóc folytatta:

– Tudod, amíg egy gyerek szeret egy játékot, addig az szebbnél szebb színekben tud pompázni. Mindegy, hogy baba, maci vagy kisautó, gyönyörű színei vannak, és fantasztikusan jó vele játszani. Aztán egyre ritkábban játszanak vele, elkopik, belepi a szürke por, és már nem is keresi senki. Ilyenkor az esti Árnyak eljönnek érte. Az Árnyékok azok, akik időről időre végigjárják a gyerekszobákat éjszakánként, és megmentik a megunt játékokat az ágy alól, szekrény mögül, vagy onnan, ahol éppen hagyták őket. Lassan és gyengéden betakarják őket saját sötétségükkel, amitől elkezdik elveszíteni a színüket. Azután pedig iderepítik őket.

– Itt pedig minden játék azt csinál, amit akar – szólt a plüssmajom. – Senki sem parancsol nekik, és hát senki nem is vigyáz rájuk, így aztán csakhamar eltűnnek. Először a színük tűnik el teljesen, aztán a hangjuk, majd végül az egyik felük nem látszik, és egyszer csak az egész játék örökre eltűnik a semmibe. Mint az én egyik lábam is. Látod?

Liza körülnézett a színtelen játékok között. Ugyanúgy viselkedtek, mint a normális játékok, a kisautók száguldoztak, a favonatok zakatoltak, a babák öltözködtek, csak éppen nem volt színük a ruháiknak. Volt egy egész városra való építőkocka, voltak gyöngyök, műanyag állatkák, de mind-mind színtelen.

Játékkonyhát is látott, aminek egyik tányérján játéksütemény illatozott, csak éppen semmilyen színe nem volt sem a konyhának, sem a kistányérnak, sem a cseresznyés sütinek.

Ahogyan nézelődött, a kisautók között egyszer csak mintha felfedezni vélte volna a szomszéd kisfiú egyik versenyautóját. Tudta róla, hogy piros, de itt nem volt semmilyen színe. Ezért aztán nem volt biztos benne, hogy ő az. Épp ezen gondolkozott, amikor egyszer csak meglátott valamit. Illetve Valakit. És akkor sírásra görbült a szája.

Már nagyon sajnálta ezeket a játékokat, és nagyon szeretett volna valahogyan segíteni rajtuk, de amit most látott, attól annyira összeszorult a szíve, hogy patakokban folytak a könnyei a sírástól.

Egy színtelen kiskosarat látott, benne színtelen kiskendővel, amin egy színtelen, puha kiskutya hasalt szomorúan és bámulta a földet. Csili kutya! Az ő kedvenc Csili kutyája! Ez csak valami tévedés lehet! Hogy kerül ide? Hiszen ő szereti Csili kutyát! Igaz, hogy napokkal ezelőtt otthagyta az ágy alatt, Anya hiába mondta, hogy tegye a helyére, ő mindig elfelejtette… Vagy nem volt rá ideje… De el akarta tenni…

– Most mit csináljak? – kérdezte Liza elkeseredetten szipogva.

– Ne sírjál! – simogatta meg Cseppke a kislány haját. – Nincs semmi baj. Még nincs minden veszve! Örülj, hogy megtaláltad őt. Egy színtelen játékot is lehet szeretni, és ha szereted, előbb-utóbb majd visszakapja a színét. Igaz, nem azonnal, hanem lassan-lassan, majd akkor, amikor már biztosan érzi, hogy szeretik őt.

– Akkor… még megmenthetjük Csili kutyát?

– Igen. Ezért is hoztalak ide.

A két kicsi tündérlány kézen fogva a kutyus kosárkájára reppent, aki először fel sem akart nézni a szomorúságtól. Nem ismerte meg Lizát, hiszen átváltozott tündérré.

– Hát ti kik vagytok? Mindegy is, hiába jöttetek, úgysem tudtok segíteni rajtam. Tegnap kerültem ide, még új vagyok. Tudjátok, volt egy kicsi gazdám, akinek nem kellettem. Pedig azt hittem, hogy szeret, mert sokáig csak velem aludt, és néha még az óvodába is magával vitt. De úgy tűnik, ő is megfeledkezett rólam. Lizának hívták. Aranyszőke haja volt és puhán simogató keze. De már úgyis mindegy – sütötte le a szemét.

– Én vagyok Liza! – fakadt ki a kislány könnyes szemmel. Szerette volna átölelni a régi kedvenc kutyusát, újra érezni arcán puha szőrének simogatását, felvidítani szomorú gombszemeit, odabújni hozzá. Ezt sokszor tette a lámpaoltás utáni éjszakákon a takaró alatt, amikor még félt a sötétben. Akkoriban Csili kutya volt a védelmezője. De most nem tudott hozzábújni, hiszen tündérré változott, apróbb volt, mint a kutyus lábacskája. Hogyan is menthetne meg egy ilyen pici tündérlány egy ilyen óriás szőrmók kutyát?

– Csak a szíved kell hozzá, hogy megmentsd. Csak szeretned kell őt – suttogta Cseppke, mintha kitalálta volna a kislány gondolatát.

– De hiszen… én szeretem! – hüppögött Liza.

És akkor átölelte a kedves szőrmók lábacskáját, és mindent elmesélt Csili kutyának, azt is, hogyan került ide, és azt is, hogy ő nem akarta elhagyni őt. Miközben beszélt, úgy látta, hogy a kutyus szemei talán már nem olyan szomorúak.

– Haza tudjuk vinni őt? Ugye, igen? – fordult Liza a tündérlányhoz. – Cseppke, kérlek, segíts! Vigyük haza Csili kutyát, nem baj, ha nincs színe, én tudom, hogy ő az, és ugyanúgy nagyon fogom szeretni, még színtelenül is, és még akkor is, ha nem bocsát meg nekem. Kérlek, kérlek, csinálj valamit! Segíts, hogy valahogyan hazavihessük!!!

Cseppke megsajnálta a kislányt. De neki is gondolkodnia kellett, hiszen ők átváltozva sokkal kisebbek voltak Csili kutyánál, és fogalma sem volt, hogyan vihetnék most magukkal.

Szerencsére nála volt az ezüst varázspálcája, és hát mire való egy varázspálca, ha nem arra, hogy segítsen a bajban? Cseppke gondolt egyet, majd megérintette Csili kutya feje búbját, orra hegyét, kicsi szívét és mind a négy lábacskáját. Abban a szempillantásban Csili kutya is olyan parányivá zsugorodott, mint a két kis tündérlány. Igaz, neki nem lett tündérruhája, és egy icipicit talán nagyobb is volt náluk, de hát mindannyian tudjuk, hogy plüsskutyákon minden varázslat egy kicsit másképp működik. Szárnyacskákat viszont ő is kapott, így aztán úgy döntöttek, az lesz a legjobb, ha a két tündérlány a hátára csücsül, és úgy repülnek haza.

Nem sokkal később már így szálltak a csillagok felett. Liza és Cseppke erősen kapaszkodott Csili kutya selymes szőrébe. Éppen idejében érkeztek meg Liza szobájába, a kislány ugyanis már egyre többet ásítozott, és mindenki tudta: ha véletlenül elalszik, akkor megszűnik a varázslat és akár el is veszíthetik egymást.

Cseppke visszavarázsolta Csili kutyát, és Liza a helyére tette őt a játékpolcra – oda, ahol mindig is lakott. A kislány azután visszabújt az ágyába, és álmosan hagyta, hogy Cseppke visszavarázsolja őt is. A kicsi tündér apró, ezüstszínű varázspálcájával megérintette Liza lába ujját, kicsi szívét, orra hegyét, majd a feje búbját. És lássatok csodát: a kislány máris visszaváltozott igazi gyerekké, Cseppke pedig ott csücsült az orra előtt a takaróján.

– Várj még, mielőtt elbúcsúzunk! Eszembe jutott valami! – mondta Liza hirtelen, és úgy, ahogy volt, mezítlábasan, kicsit félve odament a játékszekrényhez. Benézett a szekrény alá, és ott volt Pille póni! Még ott volt, még nem került az Elhagyott Játékok Birodalmába! Még időben megtalálta és még színes volt! Gyorsan magához ölelte, és odatette a polcra a színtelen Csili kutya mellé. A kiskutyust is megölelte még egyszer, és amikor visszatette, úgy látta, mintha valami halvány barnás-színes csillám jelent volna meg a kutyus szőrén.

– Nagyon fogok vigyázni rátok – súgta nekik. – És a többiekre is!

– Légy jó! – mondta Cseppke. – Ma sokat tanultál. Ha tehetem, holnap is eljövök.

– Cseppke, kérdezhetek még valamit? Mi van azokkal a játékokkal, amikkel már azért nem játszom, mert nagylány lettem? Én már nem játszom kisbabás játékokkal, de nem akarom, hogy oda kerüljenek és elveszítsék a színüket!

Eszébe jutott ugyanis a régi plüssnyuszi, amit kisbabakorában dédelgetett, a katicás csörgő és a zenélő csigabiga.

– Hát, erre nem nehéz válaszolni – szólt Cseppke. – Oda kell ajándékozni őket valakinek. Például egy kistestvérnek, vagy egy másik kisgyereknek, aki szeretni fogja. Amíg a játékot szeretik és játszanak vele, addig megmaradnak a színei. Ez ilyen egyszerű!

Miközben válaszolt, még látta, ahogyan Liza mosolyogva bólogat, azután azt is, ahogyan a kislány szemei lecsukódnak az álmosságtól, és békésen elalszik. Ő is hamar visszaröppent a szekrénybe, nehogy megvirradjon, mielőtt hazaér.

Reggel, amikor Liza felébredt, első pillantása rögtön a játékpolcra esett. És csodák csodája: ott látta Csili kutyát, úgy, ahogyan régen. Csodásan csillogó barna bundájával újra színesen pompázott a többi játék között.

Így történt, hogy ezentúl Anya azon csodálkozott, hogy Liza minden játszás után magától gyönyörűen rendet tesz a játékok között.

A mese megjelent a Mesélj minden nap! c. kötetben (Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), a Médiaunió Alapítvány 2011-es társadalmi célú kampányának nagy mesekönyvében.