Mózer Erzsébet: Marga, Mamka és Lona néni

2012. május 13.

– Na, végre megérkezett! – a kapuban egy vékony, magas anyóka jelent meg. A gömbölyű anyóka is lekászálódott a padról, s csatlakozott a másik kettőhöz, majd besétáltak a házba.

– Elhozta, Lona néni!

– Itt van, Marga!

– Nézze, Mamka! Szép ugye? – a Mamkának nevezett pirospozsgás, gömbölyű anyóka bólintott. – Adjuk oda az ajándékot! – ujjongott. A három anyóka felsorakozott. Marga fordult egyet, s a kezében hirtelen ott termett gyönyörű születésnapi tortával elkiáltotta magát:

– Hol vagy, kedves Mártikám?

A hívásra egy aprócska, orra körül szeplős, szőke hajfonatos leányka lépett a szobába.

– Kicsi szívem, kicsi szám boldog születésnapot kíván! – hangzott a köszöntés, és átnyújtották az ajándékokat.

– Köszönöm. Ó, de szép! Szivárványvirág és születésnapi torta! – ujjongott a kislány.

– Ne feledd! A Szivárványvirág boldogságot hoz neked, de megmutatja a bánatot is. Ha azt, kit nagyon szeretsz, valami baj ér, a virág elhervad! Most eredj, tedd a fényre, öntözd meg és szeresd! – mondta Lona néni. A kislány távozása után gondterhelten sóhajtott.

– Attól tartok, a kislány nem fog sokáig örvendezni a virágnak. Eltűnt a smaragdgyűrű.

– Ó, jaj! – kiáltott fel egyszerre Marga és Mamka. – Mit tehetünk?

– Semmit. Várunk. S az éjjel minden kiderül.

Az éj gyorsan jött, először a szürkület kúszott be a házak közé, majd a fekete éjszaka is rátelepedett a falura. A házban a három anyóka kibontotta kontyát. Hajuk zuhatagként omlott a földre. Jobb sarkukon fordultak egyet, és hopp, fölröppentek. Nem volt ez olyan különös dolog, hiszen a három anyóka tündér volt. Nappal anyóka képet öltöttek, és úgy jártak-keltek az emberek közt. Éjjel meg Tündérországba repültek gyógyító tündérporért. Végigjártak minden házat, ahol lázas, beteg gyermek sírdogált, csodás tündérmeséket suttogtak a gyermekek fülébe vigasztalóul. Bekukucskáltak minden ablakon, s ahol valakit nehéz álom gyötört vagy épp semmilyen álom sem, varázsport fújtak a szemére és könnyű álmot bocsájtottak rá. Amikor véget ért az éj, a smaragdgyűrűt megforgatták, és visszaváltoztak anyókává. De azon a sötét éjen a három tündér nem tudott visszatérni az emberi világba, mert eltűnt a smaragdgyűrű.

Tündérország szomszédságában élt, a Hoportyok erdőben, egy gonosz Varázsló. Nem szerette senki sem, messzire elkerülték. Réges-régen ő is tündér volt, de mindig gonoszságon törte a fejét, így száműzték. Kitanulta a sötétvarázslás minden csínyát-bínyát, és a Hoportyokba költözött, hogy bosszantsa a tündéreket. Csellel az erdőbe csalta, és szolgaságban tartotta őket. Nem fogott azon semmiféle tündérvarázslat, egy tündér sem tudott ellene semmilyen fondorlatot. Ez a gonosz Varázsló régóta azt fontolgatta, hogyan csalhatná kelepcébe a három anyókát. Gondolta, ha foglyul ejti őket és megszerzi a varázserejüket is, még nagyobb hatalma lesz. De az anyókák ügyesen kicsusszantak a karmai közül. Ám a Varázsló egy nap álruhába bújt, és ellopta a smaragdgyűrűt.

Így a három tündér nem tudott visszaváltozni anyókává. Erre várt a gonosz Varázsló! Holló képében egy fa tetejére repült, s egy nagy hálóval elfogta a három tündért. Vitte őket a Hoportyok legsűrűbb részébe, ott is a legsötétebb bugyorba zárta őket.

A faluban napsütésre ébredtek az emberek. De hiába volt a ragyogás, mindenki panaszkodott, hogy a betegek láza nem csillapult. A rossz álom nem tűnt el, és nem volt semmi, ami megnyugvást hozzon.

Mártika is fölébredt, rögvest a Szivárványvirágjához futott, de ó, jaj! Mit látott?! A virág szivárványszínei megfakultak, levelei lekókadtak. Szaladt a konyhába, de nem érezte a friss kalács és a tejeskávé illatát. Hiába keresgélt, nem találta Margát sem. Visszament a virághoz, és ekkor eszébe jutott, hogy Lona néni mit mondott! „Ha azt, kit nagyon szeretsz, valami baj ér, a virág elhervad!”

– Jaj! – kiáltott fel, és sírdogálni kezdett.

– Ne sírj, kisgazdám! – szólalt meg elhaló hangon a virág. – Nemsokára meghalok. Keresd meg a három tündért Margát, Mamkát és Lona nénit. Szabadítsd ki őket a sötétségből, mert ott nem élhetnek sokáig.

– Ó! Három tündér? Ők tündérek? Nem is gondoltam rá! Hol találom meg őket?

– Menj a Hoportyok erdőbe, annak is a legsötétebb bugyrába! Egy gonosz Varázsló oda zárta őket. Itt van egy kavics, vidd magaddal, segíteni fog – sóhajtott egy nagyot a virág, majd elhervadt.

A kislány sírdogált egy kicsit, majd tarisznyájába tette Marga kendőjét és a kavicsot, ezután útnak indult. Ment-mendegélt, egyszer csak egy óriás kutya útját állta, és csaholni kezdte. De ez egy csuda kutya volt, mert nem jött ki hang a torkán. Néma volt. Mártika közelebb ment a hatalmashoz, lábujjhegyre állt, megcirógatta és megvakargatta a füle tövénél. A Néma Kutya rögvest megszelídült, s társául szegődött. Együtt bandukoltak tovább, míg el nem érkeztek a rettenetesen sötét Hoportyok erdőbe. Mártika bátran lépett az erdőbe. A virág köve világított a sötét úton, oldalán a Néma Kutya biztonságot adott. Már egy órája mentek, de nem jutottak előrébb. Ekkor eszébe jutott Mártikának Marga kendője. Ahogy elővette, a kendő lepkévé változott, és Néma Kutya orra előtt lebegve egészen a Hoportyok erdő legsötétebb bugyrába vezette őket. Amikor megérkeztek, a lepke visszaváltozott kendővé. A három tündér szomorúan üldögélt egy ketrecben. Mártika a kendőt összehajtotta és zsebre tette, mire a kendő a ketrec kulcsává változott. Nyílt az ajtó, és a tündérek szabadon futhattak. De nem jutottak messzire, mert a gonosz Varázsló észrevette a szökést, és azon nyomban a szökevények nyomába eredt. Elkapta a három tündér földet söprő haját, és egy szempillantás alatt visszadobta őket a legmélyebb bugyorba. A három tündér megtörten ült újból a ketrecben. A Varázsló csak gonoszul nevetett, ám mindig éber figyelme elkerülte Mártikát és a Néma Kutyát, mert amikor a három tündért elfogta, Margának maradt annyi ereje, hogy egy kis varázst bocsásson rájuk, amitől láthatatlanná váltak.

Na, ez jól is jött, mert ahogyan a lábuk bírta, futottak a Hoportyokból. A kivezető út azonban nem volt egyszerű. A kislány és a Néma Kutya láthatatlansága nem tartott hosszú ideig, még az erdő széléig sem értek, amikor a Varázsló észrevette őket. Azon nyomban felpattant tüzes lovára, és két lépéssel utolérte őket. A Néma Kutya a lovas felé fordult, és hangos csaholásba kezdett. A bajban olyan félelmetes hangja támadt, hogy a tüzes ló ijedtében felágaskodott, a Varázsló meg hopp, lepottyant a hátasról. A Néma Kutya ekkor a kislányt a hátára vette, és a szélnél is sebesebben repültek. De a gonosz Varázsló sem töltötte az idejét derékfájlalással. Fölpattant a tüzes paripára, és vágta!

Így kergetőztek a Hoportyok erdőben. A menekülők arcát összekaristolták a tüskés ágak, s a ló tüzes szikrákat szórt rájuk, ami megperzselte őket. A gonosz Varázsló már csak egy karnyújtásnyira volt tőlük, amikor egy hatalmas vaskapuhoz értek. Már épp elkapta Mártikát, amikor kinyílt a kapu, és huss, a Néma Kutya besurrant rajta. Azon nyomban be is csukódott, és csodák csodája, éppen a gonosz Varázsló orra előtt. A lovas nekicsapódott a kapunak, és olyat nyekkent, hogy többet nem kelt föl a földről, mert kilehelte gonosz lelkét. Mártika és a Néma Kutya is a földön feküdt, de ők csak a kimerültségtől.

Három napon és három éjszakán át aludtak, s mikor fölébredtek, a kislány csodálkozott, hogy hová került. Mert nem volt az más, mint a Tündérek földje. Aranyos fényben úszott minden, s fehér ruhás tündérek sora üdvözölte őket, amint a Tündérek királya elé járultak. A Tündérkirály megköszönte a bátor Mártikának és a Néma Kutyának, hogy megszabadították a Hoportyok erdőt és a tündéreket a gonosz Varázslótól. A fogságban tartott sok kis tündér boldogan röpült haza. A három tündér, Marga, Mamka és Lona néni is kiszabadult, s végleg ott maradtak Tündérországban. A smaragdgyűrűt Mártikának ajándékozta a Tündérkirály, s mikor hazatért, otthon boldogan látta, hogy a Szivárványvirág ismét gyönyörű színben pompázik.

Ez már réges-régen történt. Azóta Mártika Márta lett. De mikor esténként megforgatja a smaragdgyűrűt, haja kibomlik, és Tündérországba repül. Ilyenkor Marga, Mamka és Lona néni várja őt a varázsporral, és útnak indul, hogy könnyű álmot vigyen az embereknek. S a Néma Kutya mozdulatlanul őrzi Tündérország kapuját az idők végezetéig.

A mese a Médiaunió Alapítvány 2011-es Mesélj mindennap! kampányának meseíró pályázatára érkezett.