Kurdi Tímea: Hazaút

2012. május 13.

A baromfiudvarba új lakó érkezett:

– Kedves barátaim! Az én nevem Lady Libera Liba, és nagyon örülök a találkozásnak.

Pecsenye, a malac megdöbbenve meredt a csillogó szemű, mosolygó, takaros libára, és lassan feltápászkodott a pocsolyából. A többi állat is gyanakodva méregette Ladyt, Rántotta, a tyúk pedig bosszúsan így szólt:

– Hát téged meg honnan szalasztottak? Mifelénk nem divat ez a nagy jókedv, te is nyugodtan visszavehetsz belőle.

Lady szétnézett. Valóban mindenfele rosszkedvű jószágokat látott.

– Önöknek jó ez a búslakodás? – érdeklődte udvariasan.

Rántotta kicsit elgondolkozott a kérdésen.

– Dehogy jó. Már hogy is lehetne jó.

– Akkor miért nem örülnek?

– Mégis mi a kendermagos ménkűnek örülnénk? – kérdezte dühösen a tyúk. – Te mégis mi a csodának örülsz itt?

– Ó, nekem igazán nagy okom van az örömre! – lelkendezett Lady Libera. – Ugyanis idehoztak az Önök udvarába, így több lúdlábnyira közelebb kerültem az álmom megvalósításához.

– Hát ez remek, még álmod is van? – mondta gúnyosan Rántotta. – Aztán miféle álmod van?

– Arról van szó, drága barátaim… – kezdte Lady.

– Nem vagyunk a barátaid! – vágott közbe Kolbász, a pulyka.

– Nos, drága testvéreim…

– Nem vagyunk a testvéreid! – mordult rá Pecsenye.

– Hát akkor, kedves hölgyeim és uraim…

– Na, kedvesek aztán meg pláne nem vagyunk! – kiáltott közbe felháborodottan Rántotta.

– Azt tervezem… – sóhajtott nagyot a libalány –, hogy megkeresem az édesanyámat.

Hirtelen csend lett. Rántotta szólalt meg először, jóval engedékenyebb hangon, miközben ösztönösen közelebb húzódott a csibéihez:

– Miért, mi történt, kislány?

– Ó, igazán nem akarom a részletekkel untatni.

– Nem untatsz, kíváncsi vagyok.

– Mi is! – hangzott mindenfelől.

– Hát jó.

– Az édesanyám, Lady Tara egy jólelkű, csodálatos asszony… – kezdte Libera, amikor Pörkölt, a kakas közbeszólt:

– És bizonyára nagyon szép is, ha magácskára hasonlít!

Lady elpirult:

– Ó, köszönöm. Bizonyára gyönyörű lehet, bár még sosem láttam.

Ismét döbbent csend lett.

– Az meg hogyan lehet, drágám? – érdeklődte Rántotta.

– Úgy, hogy még tojáskoromban elszakítottak tőle.

–Rettenetes! – kiáltotta Rántotta.

– Az édesanyám egy különleges, nemesi lúdféle leszármazottja. A fajtánk igen ritkán költ, és állítólag kincset ér egy-egy tojásunk. Egy gazállat – bár tekintve, hogy mindannyian állatok vagyunk, nem is tudom, hogy megérdemli-e, hogy állatnak nevezzem –, szóval egy gaz lény elrabolt. Próbált a feketepiacon értékesíteni, de nem sikerült neki. Ezután sorsomra hagyott. Becsületére legyen mondva, hogy egy keltetőüzem területére rakott, így rám találtak, és kikeltettek. Amióta megláttam a napvilágot, egy ketrecbe zárva éltem. Most vagyok először a szabadban.

– Te szegény! Borzasztó lehetett! – szörnyülködött Rántotta, és megölelte szárnyával Liberát.

– Ó, nem volt az – válaszolta Lady mosolyogva. – Mindennap arra gondoltam, hogy úgyis kiszabadulok onnan, és akkor majd megkeresem az édesanyám. Este úgy aludtam el, hogy az ő puha szárnyára gondoltam, szinte hallottam a hangját, ahogy jó éjszakát kíván. És tessék! Kiszabadultam! Most itt vagyok! És hamarosan megtalálom őt is!

– Kedvesem, nem is tudom, hogyan mondjam… Nem akarlak elkeseríteni… – kezdte óvatosan Rántotta, aki néhány perc alatt szívébe zárta a kislibát –, de lehetetlen megtalálnod az édesanyádat, akit még csak nem is láttál soha.

– Nincs olyan, hogy lehetetlen – válaszolt eltökélten Lady. – A mamám sokat mesélt nekem, miközben a tojásban ringatóztam. Azt akarta, hogy úgy jöjjek világra, hogy már jól ismerem a környezetemet. Tudom például, hogy a helyet, ahol éltünk, Ezüst Völgynek hívják, és egy nagyon kedves gazdaasszony tulajdona. Itt még soha egyetlen állatot sem bántottak, itt mindenki menedékre lel. Az otthonunk közelében pedig egy patak folyik. Csak ki kell ebből az udvarból szabadulnom, ami sokkal könnyebb lesz, mint a ketrecből kijutni, és tájékoztatást kérek idegenektől. Valaki csak tudja, merre van az Ezüst Völgy!

– Kicsikém – szólt Rántotta –, ebből az udvarból nem tudsz kijutni. Nézd meg, a szárnytollaid végét levágták, hogy ne tudj repülni. Nincs esélyed. Itt maradsz közöttünk. Én megígérem, hogy saját csibémként vigyázok rád. Itt nehéz az élet, de amitől tudlak, megvédelek.

– Drága asszonyom – szólt Lady meghatottan. – Igazán hálásan köszönöm a kedvességét, de én inkább mégis megkeresem az édesanyámat. Biztosan van megoldás. Amíg nem találom meg, addig itt maradok Önök között, és nagyon örülnék, ha befogadnának.

– Naná, hogy befogadunk! – kiáltotta Pecsenye, és barátian meglökte Ladyt az orrával.

– Kedvesem, bemutatom neked az udvar lakóit: én Rántotta vagyok, a három malactestvér pedig Pecsenye, Hurka és Bolognai – szólt ünnepélyesen a tyúk.

– Én Pörkölt vagyok – hajolt meg a kakas. – Mellettem pedig Kolbász – mutatott a pulykára. – Ott a sarokban Szaftos, a nyúl ül, mellette a bárány testvérek, Mártás és Fűszeres, a bokor mellett Rostélyos, a tehén és Combi, a kacsa, illetve Mócsing, a kecske.

– Sejtheted, drágám – sóhajtott Rántotta –, hogy milyen sorsot szán nekünk a gazda, hogy ilyen neveket adott. De azzal is rosszul bánik, akit nem szándékozik elfogyasztani. Nézd Igást, a lovat, csont és bőr. Egyfolytában dolgoztatja, közben meg próbálja teljesen leszokatni az evésről…

– Engem többször megrúgott – panaszolta Bolhás, a kutya.

– Engem is – kapcsolódott be a beszélgetésbe Karmos, a macska.

– De hát ez szörnyű! – kiáltotta Lady Libera. – Ezt nem szabad eltűrnötök!

– Nem tehetünk mást – sóhajtott Rántotta.

– Ez a sorsunk – morogta Igás.

– Nincs választásunk – mondta Kolbász.

– Olyan nincs, hogy ne legyen valami jó megoldás! – kiáltotta Lady. – És tudom is, mi az! Meg kell szöknünk!

Az udvarban teljes volt a hangzavar, mindenki arról beszélt, hogy miért elképzelhetetlen Lady ötletének kivitelezése. Csak a bárányok hallgattak.

Egyszer csak egy érces hang megszólalt:

– A kisasszonynak teljes mértékben igaza van.

Mindenki a hang tulajdonosa felé fordította a tekintetét. A kerítés tetején Lee Ba Ba, a híres, fekete öves lúd ült. Mindenki tisztelte. Az állatok felnéztek rá, az emberek tartottak tőle. Karatetudásának köszönhetően sem senki emberfia, sem állatfia nem merte ráemelni kezét-tappancsát. Emiatt Lee Ba Ba szárnya már akkorára nőt, hogy a kerítés tetejére könnyedén felszállt, és alacsony, rövid távokon már tudott repülni.

Lee most három hibátlanul kivitelezett szaltót követően Lady Libera előtt ért földet. Meghajolt:

– Lee Ba Ba, szolgálatára. Kisasszony, maga olyan tűzzel beszélt, ahogyan még senkit sem hallottam beszélni. Biztos vagyok abban, hogy megtalálja az édesanyját. Kérem, engedje, hogy segítsem magát ebben.

Lady elpirult, szárnyfogásra nyújtott a szárnyát, de Lee Ba Ba szárnyat csókolt neki.

– Ön egy igazi lovag. Hálásan köszönöm felajánlott segítségét. Megvallom, egyelőre nincs konkrét tervem.

– Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy ha erősen elhatározok valamit magamban, és hiszek a megvalósulásban, akkor elérem a célom, és az ahhoz vezető út fokozatosan megmutatja magát nekem – mondta Lee, szárnyát Lady szárnyán nyugtatva.

– Nagyon bölcs lehetett az illető – válaszolt Lady.

– Igen, a legbölcsebb és legnemesebb, akivel valaha találkoztam. A bátyám, La La Ba.

– Nagyon szerencsés állat, hogy az öccse ilyen tisztelettel beszél róla.

– Egyáltalában nem szerencsés. Éppen miattam nem az – Lee tekintete a távolba meredt. – Tudja, kisasszony, korán árván maradtunk, és engem ő nevelt fel. Egy éve még együtt éltünk az udvarban, ő mindenféle jóra tanított volna, de én… én nem hallgattam a jó gágogásra. Teljesen züllött életet éltem, a cefrésbe jártam, folyton mulattam, udvaroltam, még a legszebb tollaimat is elkártyáztam. Nagyon szégyellem magam… Egy napon aztán elvitték őt az udvarból. Nem tudom, kik és miért, mert éppen a cefrésben hortyogtam részegen. Nagyon hiányzik nekem… Már régen megjavultam, azóta csak a harcművészeteknek élek. Tanítóm, Jani Ndzsa, a híres kínai katarekacsa elégedett velem. Én nem vagyok magammal elégedett. Ahogy magát hallgattam, eldöntöttem, hogy először segítek megkeresni az édesanyját, azután megkeresem a bátyámat én is!

– Drága Mr. Lee – szólt kedvesen Lady –, sikerülni fog. Mindkettőnknek. Érzem a szívemben.

A következő napokban mindenki a törte a fejét. A malactestvérek biztonság kedvéért egymás fejét is törték.

Egyszer csak Lady, Lee és Rántotta kiálltak az udvar közepére, és felvázolták a Nagy Tervet, aminek a Briliáns Szökés nevet adták.

– Az akció jövő vasárnap indul – suttogta Rántotta. – Karmos cica bemászik a gazda házának ablakán, ellopja a garázskulcsot, a teherautó slusszkulcsát és az udvar kulcsát. Lee barátunk Bolhás segítségével kinyitja az ajtókat. Pecsenye ül majd a kormány mögött, a gázpedált Szaftos, a féket Combi, a sebességváltót Pörkölt kezeli majd. Elöl ül még Lady Libera. Mindenki más hátulra száll fel. Értve vagyok?

Az állatok lelkesen bólogattak. Ám Kolbász aggodalmasan megkérdezte:

– És mi lesz, ha közben valaki meglát bennünket? Mi lesz, ha jön a gazda?

– Erre is gondoltunk – mondta nyugodtan Lee. – Jani Ndzsa mesterem gyógynövény receptje alapján Rántottával altató főzetet készítünk, amit becsempészünk a gazda italába. A madárijesztőről lelopjuk a kabátot és a kalapot, ezt majd Pecsenye felveszi. Napfelkelte előtt indulunk, ha valaki mégis meglát bennünket, Pecsenyéről azt fogja hinni, hogy a gazda.

Pecsenye odasúgta Hurkának:

– Hát az biztos, hogy nem rájuk értik, hogy buta libák meg ostoba tyúkok…

Az elkövetkező napokban mindenki keményen gyakorolt. Lee karatefogásokat tanított Kolbásznak, Pecsenye a két lábon járást tanulta, illetve az etetőtálján a kormányzást is. Szaftos és Combi egy-egy téglán próbálgatták a gáz és fékpedálok működését, Pörkölt egy földbe szúrt fadarabot nevezett ki sebességváltónak. Lady lótuszülésben meditált az akció sikeressége érdekében, a többiek pedig azt gyakorolták, hogy minél rövidebb idő alatt minél kisebb helyre tudjanak összezsúfolódni.

És eljött a nagy nap. Az állatok összegyűltek az itatónál. Sötét volt, csak a korábban felbérelt szentjánosbogarak adtak némi fényt. Igás el-elcsukló hangon mondta:

– Én még soha semminek nem örültem így. Olyanok lettünk, mint egy nagy család. Bármi lesz ennek a nagy kalandnak a vége, örülök, hogy veletek lehetek.

Most Lady Libera szólalt meg:

– Nagyon megszerettelek benneteket…

Többen könnyeztek.

– Na, elég az érzelgősségből! – kiáltott Rántotta, miközben elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkából. – Cselekednünk kell! Egyeztessük óráinkat!

Mivel órája senkinek sem volt, mindannyian a templomtorony órájára függesztették a tekintetüket.

– Amikor a vékony giliszta a vastag, nagyobb gilisztához ér, az akció elkezdődik – mondta Rántotta.

– Barátaim! – szólt ünnepélyesen Lee. – Ma szabadok leszünk – mondta, és előre nyújtotta a jobb szárnyát. Mindenki rárakta a mellső végtagját, kinek mi volt – mancsát, szárnyát, patáját.

Az óra nagyot kondult. Karmos már korábban beszerezte a kulcsokat. Bolhás óvatosan a szájába vette a kapukulcsot és beillesztette a zárba. Lee egy gyönyörű karaterúgással elfordította a kulcsot a zárban. Ugyanígy nyitották ki a garázs ajtaját. Közben Kolbász és Pörkölt felöltöztette Pecsenyét, aki két lábon a teherautóhoz dülöngélt. Bepréselte magát a vezetőülésbe, Szaftos, Pörkölt, Combi és Lady is elfoglalta a helyét. A többiek egy szempillantás alatt felzsúfolódtak hátulra.

A kocsi döcögve ugyan, de elindult. A szomszéd, aki álmatlanságban szenvedett és úgy gondolta, szív egy kis friss levegőt, megvakarta a fejét:

– A szomszéd jó korán elindult a vásárra. Egyébként már régebb óta úgy gondolom, hogy pont úgy néz ki, és úgy is viselkedik, mint egy disznó.

Miután elhagyták a falu határát, az állatok fellélegeztek.

– Sikerült! – kiáltott fel Pecsenye.

– Megcsináltuk! – lelkendezett Kolbász.

– Ilyet még életemben nem tejeltem! – múzta Rostélyos.

– Szabadok vagyunk! – vigyorgott Pörkölt.

– Éljen! Számunkra nincs lehetetlen! – éljenzett Szaftos.

– Végre friss füvet legelhetek, és annyit, amennyit akarok – mondta Igás.

– Szabadságot ajándékozok a csibéimnek… – suttogta maga elé Rántotta.

– Megtalálom az édesanyámat… – gondolta boldogan Lady.

– És most merre? – kérdezte Pecsenye.

– Keress nagy fákat! Az erdőbe megyünk! – adta ki az utasítást Lee Ba Ba.

Levendula, a borz kicsit meghökkent, amikor lefékezett mellette egy teherautó, és kiszólt egy udvarias hang:

– Elnézést, Mister, tudna nekem segíteni?

Levendula a hang irányába fordult, a kormány mögött egy malac mosolygott kedélyesen, mellette egy liba ült. A kedves hang a libától származott.

– Ne haragudjon, hogy megzavarjuk sürgős teendői közepette, de nagyon fontos megtalálnom egy bizonyos helyet.

Levendula meghallgatta Lady Libera történetét, majd így szólt:

– Sajnos én nem ismerek semmiféle Ezüst Völgyet, de a lányom, Milla sok mindenkit ismer, hivatalos minden valamirevaló erdei buliba.

Levendula előkerítette a lányát, aki káprázatosan szép borzlány volt. Lady Libera és társai ámulatát látva Levendula büszkén kihúzta magát.

– Milla modell. Legutóbb egy parfümgyártó cég kérte fel őt reklám készítésére. Pedig minden előítélet ellenünk szólt.

Milla sem ismerte az Ezüst Völgyet, de ismert valakit, akitől hallott egy hasonló különleges helyről:

– Mokka, egy mókus barátom mesélt egy olyan völgyről, ahol van egy kis farm. Ott meggyógyítják az odatévedt beteg állatokat, és a gazdaasszony egy igen kedves hölgy.

– Ó, igen, biztosan ez lesz az! – kiáltott lelkesen Lady Libera. – Hol találom meg Mr. Mokkát?

– Nagy szerencsétek van – válaszolt Milla. – Mokkáék családja kiterjedt mókusfamília. Minden évben június 20-án családi találkozót tartanak a legnagyobb kocsányos tölgynél.

– Milyen nap van ma? – kérdezte izgatottan Lady Libera.

– Hát éppen ez az! – mosolygott Milla. – Éppen június 20-a van!

– Merre van a legnagyobb kocsányos tölgy?

– Én nem tudom, de Apa egyik barátja biztosan tudja – Milla Levendulához fordult. – Tudod, Apa, van az a disznó barátod…

Levendula elvezette őket Sár(m)os, a varacskos disznó otthonához. A malac-lakból veszekedést hallottak:

– Elegem van! Már megint részegen fetrengtél a pocsolyában! – ordított magából kikelve Sár(m)os felesége, Csárdás.

– Nem is vagyok részeg! – morgott Sár(m)os, akit agyartól patáig iszappakolás borított.

– Gratulálok. Szóval szín józanul is képtelen vagy kikerülni egy pocsolyát!

– Az orvosom ajánlotta… – mentegetőzött Sár(m)os, de Csárdás nagyon dühös volt.

– Milyen példát mutatsz a malacaidnak? A fiad már számos intőt kapott! Nem győzök állandóan csak mosni! És tudod, mennyire szeretném végre megkapni az erdei tanácstól a „tiszta udvar, rendes ház” táblát, de te ellehetetleníted! Besározod a nevünk! – Csárdás már zokogott.

Lady Libera zavartan köhintett:

– Köhm, elnézést, bocsánat… Annyira sajnálom, hogy zavarok, de nagyon kérem, segítsenek.

– Mit akar? – fordult dühösen a hívatlan vendéghez Csárdás.

– Bocsásson meg, hölgyem, tudja, az édesanyámat keresem…

Miután Lady Libera elmondta a történetét, a varacskos disznó család felkerekedett, hogy megkeressék a legnagyobb kocsányos tölgyet. Csárdás és Sár(m)ost mélységesen meghatotta a fiatal libahölgy elszántsága. Menet közben Csárdás odadörzsölődött a férjéhez, és azt súgta:

– Leszámítva ezt a kis sarat, igazán jó férj és apa vagy…

Sár(m)os boldogan röfögte:

– Te vagy a legszebb disznó a világon!

Majd összebújva terelgették maguk előtt három malacukat, magukban hálát adva a Minden Állatok Mennyei Urának, hogy ha néha veszekedve is, de kis családjuk együtt lehet…

Hosszú gyaloglás után megtalálták a legnagyobb kocsányos tölgyet. A fa ágai telis-tele voltak mókusokkal. A mókusok énekeltek, nevetgéltek, akrobata mutatványokkal szórakoztatták egymást, a kisebbek makkal dobálóztak. Kisvártatva kiderült, hogy Mokka az egyetlen, aki nem tudott eljönni a családi találkozóra, ugyanis külföldre kellett mennie üzleti ügyben (egy mogyorószállítmány útját kellett elegyengetnie).

Lady Libera elszomorodott.

– Kedvesem! – szólalt meg Mokka nagymamája. – Talán az segít, ha elmondom, pontosan mit mondott az unokám, amikor hazaérkezett a völgyből.

– Ó igen, nagyon kérem, mondjon el mindent! – mondta Lady izgatottan.

– Nos, emlékszem, hogy Mokkát akkoriban az üzlet az ezüstfenyők vidékére szólította. Tudja, kedvesem, van az erdőnek egy olyan része, ahol tíz mókusugrásnyi távolságon át semmi más nincs, csak ezüstfenyő. Mokka azt mondta, hogy ezen a területen túl látta meg a völgyet, mégpedig egy ezüstszínű patak nyomát követve.

– Ó, ez lesz az az ezüstpatak, amiről az édesanyám mesélt! Nagyon köszönöm, drága asszonyom, nagyon sokat segített! – mondta Lady, majd a társaihoz fordult:

– Meg fogjuk találni! Csak az ezüstfenyőket kell keresnünk!

Mókus Nagymama meghatottan figyelte családját. Visszaemlékezett arra a sok örömre, meg persze aggodalomra, amit csemetéi felnevelése során érzett. És most tessék, itt van félszáz mókus, mind az ő leszármazottai. Odabújt Mókus Nagypapához és felsóhajtott:

– Nézd a mi kis családunkat… Bárcsak mindenki ilyen szerencsés lenne, mint mi…

Nagypapa elkiáltotta magát:

– Mókuskáim! Imádkozzunk Lady Liberáért és az édesanyjáért!

Ha valaki akkor egy pillantást vetett volna az erdő legnagyobb kocsányos tölgyére, igencsak meglepődött volna: ötven mókus összekulcsolt mancsokkal imát mormolt két libáért…

Lee Ba Ba gondolkozott, majd így szólt:

– Vessünk be madárexpedíciót. Ők látják a magasból a fenyvest.

Galiba, a galamb azonnal vállalkozott a feladatra. Lady és a többiek letáboroztak. Galiba minden útjába eső madarat megkért a keresésre.

Másnap reggel egy fecske zihált tollakkal jelentkezett Lady Liberánál:

– Megtaláltam!

Délután egy óra körül Lady Libera párás szemmel állt az ezüstfenyők által borított hegyen, szeme követte a patakot, és megpillantotta a völgy közepén elterülő farmot. Lady szíve nagyot dobbant. Tudta, hogy végre hazaérkezett.

 

Lady Tara szárnyával óvatosan betakarta az utolsó fiókát is.

– Aludjatok drágáim! – búgta.

Hosszú idő telt már el azóta, hogy féltve őrzött tojását elrabolták tőle. Sokáig csak panaszos énekét lehetett hallani, minden nap megpróbálta hazahívni kicsinyét. Úgy érezte, hogy nem tudja elviselni ezt a fájdalmat, tennie kellett valamit. Összegyűjtötte a környék összes árván hagyott tojását, és kiköltötte őket. Megnyitotta az udvari óvodát, és anyai gondoskodással óvta, féltette a pelyhes állatkákat. Most két galamb, egy kakukk, egy veréb, egy kacsa, két csibe, egy pinty és egy strucc állt a nevelése alatt.

– Mesélj nekünk! – kérlelték az aprótollúak.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egy gyönyörűséges hercegkisasszony. Lady Liberának hívták. Szépsége és jósága messze földön híressé tette. A világ minden tájáról özönlöttek a hercegek és a grófok, hogy feleségül kérjék. Lady Liberának nagy bánata volt. A gonosz boszorkány még tojás korában elrabolta őt az édesanyjától, és a hercegkisasszony azóta sem találta nyomát. Egy napon így szólt: annak a vitéznek nyújtom az úszóhártyám, aki megtalálja az édesanyámat! A vitézek bebarangolták a kerek erdőt, de nem találták az édesanyját. Bejárták az aranyhegyet, a smaragdmezőt, de nem lelték őt. De volt egy nagyon bátor lúd, aki felkutatta a világ minden sarkát, és megtalálta az Ezüst Völgyben szíve hölgyének édesanyját…

Lady Tara látta, ahogy a kakukkfióka kivételével mindegyik apróság elszundított. A kakukkfióka ásítva kérte:

– Még egyszer, még egyszer meséld el…

– Majd legközelebb – simította meg mosolyogva szárnya hegyével a kakukk csőrét Lady Tara.

Ekkor gyönyörű, csengő hangon valaki megszólalt:

– Nekem… nekem elmesélné még egyszer?

Lady Tara a hang irányába fordult. Szépséges libalány állt előtte, pont olyan, mint hajdanán Lady Tara volt. A lány szeméből könnycseppek peregtek:

– A nevem Lady Libera…

Mit is mondhatnék? Tara és Libera öröme leírhatatlan volt. Órákon keresztül csókolgatták egymást, szárnyaikkal szorosan átölelve a másikat egymás gágogásába vágva mondták el, mi is történt velük a kényszerű elválás óta.

Persze mindenki megtalálta a számítását. Úgy tudom, többen megváltoztatták a nevüket, és családot alapítottak. Lady Libera és Lee Ba Ba is eljegyezték egymást.

Ó, igen, ezt majdnem elfelejtettem. Lady Tara mellé egy évvel korábban egy testőr szegődött. Hogy kicsoda? Hát persze… La La Ba, Lee Ba Ba elveszett testvére.

Tudod, Kicsi Csillag, azt mondják, hogy a családtagok láthatatlan, eltéphetetlen szálakkal kötődnek egymáshoz. Ha egy hang, a szívük hangja hazahívja őket, mindenki hazatalál, mindegy, milyen messze került.

Azt is mondják, hogy ha a szíved vágya tiszta, utadon minden és mindenki a segítségedre lesz.

És ez így van.

Gyere, Kicsim, ölelj meg…

 

A mese a Médiaunió Alapítvány 2011-es Mesélj mindennap! kampányának meseíró pályázatára érkezett.

Ha még több mesét szeretnél olvasni, folytasd a keresgélést a Magyar Olvasástárság (HunRA) vagy a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán!
Támogatóink: