Feketéné Kocsis Krisztina: A Dongókirály

2012. május 06.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Dongókirály. Hatalmas és gyönyörű fekete-sárga potroha volt, s az összes dongók között neki volt a legmélyebben zengő hangja.

A Virágos Réten élt, népével együtt. Igazságos és szelíd uralkodó volt, az a hír járta róla, hogy félelmetes fullánkját még sohasem használta. Tisztelte őt a Rét minden szárnyas lakója, különösen azért, mert a Dongókirály éppoly szorgosan gyűjtötte a virágport, mint népe bármely tagja. Ha pedig összevitatkozott két dongó, vagy dongógyermek, akkor a Dongókirály igazságot tett, segített megoldani a problémát. Így aztán a Dongókirály bölcs ítéleteit soha senki nem vonta kétségbe. Annyira nem, hogy a méhek, a pillangók, de még a tücskök és a hangyák is hozzá fordultak, ha tanácsot szerettek volna kérni.

A Virágos Réten ezért többnyire béke honolt. Minden szárnyas és szárnyatlan lakó tette a dolgát, s igyekeztek nem bántani egymást. Hamar híre ment a környéken, hogy a Virágos Rét különleges, gazdag hely, aminek talán párja sincs a kerek világon.

Ez a hír egyszer csak eljutott az irigy Darázskirály fülébe. Az irigy Darázskirály egy nagy fa sötét odvában lakott morcosan, s egyes-egyedül. Senkit sem szeretett, és senkiben sem bízott. Alattvalói pedig nem tisztelték, hanem félték hatalmát. De a Darázskirály számára ez mindegy volt. Azt mondogatta magában: a fontos az, hogy így is, úgy is az történik, amit ő akar.

Márpedig ő most meg akarta szerezni magának azt a világhíres Virágos Rétet. Ezen kívül semmi és senki nem érdekelte. Éjjel-nappal csak a Virágos Rétről álmodozott, s vad terveket szőtt arról, hogyan fogja leigázni az ott lakókat, s megszerezni minden gazdagságát. Eközben a népe – mit sem törődve az uralkodói álmodozással – tette a dolgát.

Egy napon az irigy Darázskirály cselekvésre szánta magát. Összehívta seregei fővezéreit, s megparancsolta nekik, hogy a katonákat állítsák hadrendbe, mert holnap napkeltekor megtámadják a Virágos Rétet. Szerencsére annak a fának egy másik odvában, amelyben a Darázskirály szövögette gonosz terveit, egy széncinege család lakott, s Cinkemama meghallotta, mire készül a sötét lelkű király. Ismerte és szerette a dongókat. Sokszor énekelt nekik hajnalonként, mert madárdalra könnyebben ment a munka. Cserébe a dongók elmondták Cinkemamának, hol találhat eleséget, ivóvizet a fiókái számára. Repült a Cinkemama, ahogyan csak tudott, hogy figyelmeztesse barátait a veszélyre. Lélekszakadva kereste a Dongókirályt, hogy elmondja neki, amit hallott. Szerencsére a Dongókirály éppen egy harangvirág árnyékában hűsölt, mert dél közeledtével igen erősen tűzött már a nap. Végighallgatta, a Cinkemamát, s igen szomorú és gondterhelt lett, nem is tudta hirtelen, mitévő legyen. Azért illően megköszönte a figyelmeztetést. Amint törte a fejét a megoldáson, s közben halkan dongott magában (végtére is dongó volt), arra járt egy csapat hangya. Hatalmas barackdarabot cipeltek a bolyba. Megkérdezték a Dongókirályt, hogy mi nyomja a potrohát. Ő pedig elmondta, miféle veszély leselkedik minden Rét-lakóra. Na, gondolták a hangyák, ennek fele sem tréfa. Gyorsan letették a barackot, s szaladtak a bolyba. A Dongókirálynak meg csak annyit mondtak, ő csak szóljon az övéinek, a többit majd ők, a hangyák elintézik. S ahány hangya csak lakott a bolyban, mind vitte a hírt szerte a Réten, hogy a Dongókirály parancsára az irigy Darázskirállyal szemben meg kell védeniük az otthonukat, s ki-ki azzal védekezzen, amivel tud.

S csodák csodája, a máskor csendes mező ezen az éjszakán felbolydult. A pókok hálót szőttek a Rét körüli fákra, a dongók és a méhek a fullánkjaikat hegyezték, a hangyák csatasorba álltak. A tücskök indulót szereztek a reggeli nagy csatához, s szorgalmasan gyakorolták. Még a szöcskék, a pillangók és a madarak is a csatára készültek.

Aztán eljött a reggel, s a Darázskirály serege hatalmas, fenyegető, fekete felhőként közeledett a Virágos Rét felé, élén a magát legyőzhetetlennek képzelő Darázskirállyal.

S akkor jött a meglepetés!

A Rét köré feszített pókhálókon a darazsak rendre felakadtak. Akik mégis átjutottak, hangosan csivitelő, hegedülő, színes és fenyegető kavalkáddal találták magukat szembe. A darázskatonáknak esélye sem volt a győzelemre. Szégyenszemre elröppentek volna, de a hazautat a Dongók és Méhek Egyesített Serege zárta el. A darazsak kétségbeestek, pedig senki sem bántotta őket.

S ekkor meghallották a Dongókirály messze zengő hangját.

– Idefigyeljetek, darazsak! Te is, aki a királyuknak képzeled magad! Erre a rétre ártó szándékkal és gondolattal be ne tegyétek többé a szárnyaitokat!

– De a te gazdagságod kell nekem! Jár nekem! – replikázott a Darázskirály.

– Azt a gazdagságot te innét el nem viheted, bármekkora sereggel is támadsz ránk…

– Azt majd meglátjuk! – vágott közbe a Darázskirály.

– …de bármikor részed lehet benne, ha tiszta szándékkal jössz közénk – mondta a bölcs Dongókirály. – A virágok majd megsúgják neked a titkot…

 

Andrisom, ha a réten sétálva azt látod, hogy a darazsak, a méhek és a dongók együtt gyűjtik a virágport s a nektárt, s nem támadnak egymásra, akkor az azt jelenti, hogy a Darázskirály megfejtette a titkot…

Te kitalálod?

 

A mese a Médiaunió Alapítvány 2011-es Mesélj mindennap! kampányának meseíró pályázatára érkezett.

Ha még több mesét szeretnél olvasni, folytasd a keresgélést a Magyar Olvasástárság (HunRA) vagy a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán!
Támogatóink: