Fáy Bence: Homér és a kisfenyő

2012. május 06.

Már egy ideje decembert mutatott a naptár, amikor megérkezett görcsös vándorbotjára támaszkodva, a nagy szakállú, deres hajú, termetes öreg vándor, a tél. Ez engem – sokakkal ellentétben – egy cseppet sem keserített el. Sőt! Hiszen a mai napig szeretem, ahogy fehérbe öltözteti a világot. Ilyenkor egyszerre minden tiszta és világos lesz. De szeretem a virágillatú tavaszt, a verőfényes nyarat és a kopottas ruhájú, sokszínű őszt is.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, feltűntek az alkalmi árusok. Köztük egy-két fenyőkereskedő is. Ami a legbiztosabb jele annak, hogy közeledik karácsony szent ünnepe. De ezúttal – micsoda különbség! – nemcsak vágott, hanem gyökeres kis fákat is árultak. Ezért úgy éreztem, most jött el az ideje annak, hogy a sors – amelynek a képviseletét ekkor apám látta el – kárpótoljon azért a szörnyű tettért, amit a család kutyája, Homér követett el, nagyjából egy évvel korábban.

Történt ugyanis, hogy a fent említett négylábú – aki amúgy igazi szobakutya, s talán éppen ezért – szakmai túlbuzgóságtól vezérelve kirágta azt a kis fenyőcsemetét, amelyet apai nagyanyámtól kaptam és arasznyi kora óta nevelgettem a kertünkben. Óvva melegtől, szárazságtól, és a lehetőségekhez mérten futballtudományomtól is. Így aztán sikerült gyorsan meggyőznöm apámat, hogy igenis helye van egy új fenyőnek a kertben.

Elmentem hát megvenni a kis fát. A legfontosabb szempontom – amellett természetesen, hogy a lehető legszebb facsemetét válasszam – az volt, hogy minél magasabb és testesebb legyen, hogy Homérnak eszébe ne jusson kikezdeni az új jövevénnyel. Mikor ezen irányú igényeimet az árusnak is előadtam, hogy, hogy nem, a kis fácskák is mind meghallották. Erre, nosza rajta, mindegyik kihúzta magát, és teleszívta tüdejecskéjét a friss téli levegővel, hogy minél nagyobbnak és testesebbnek mutassa magát. Hiszen az eladóval folytatott beszélgetésemből azt is megtudhatták, hogy én nem cserépbe akarom őket ültetni és bezárni a fülledt, meleg szobába, hanem ki a szabadba, a kertbe. És pontosan ez volt az, amire ők is nagyon vágytak. A kutyától meg, úgy látszik, egyáltalán nem féltek.

Pár perc nézelődés, és intenzív válogatás után végül rátaláltam arra a fára, amelyik szerintem a legszebb és legnagyobb volt. Hazavittem, és egy jókedvű kis cinkecsapat, valamint egy piros sapkás fadoktor – azaz egy harkály – felügyelete mellett, Homér barátom szakszerű segítségével elültettem. Ez a segítség abból állt, hogy tőlem mintegy másfél méterre lefeküdt és nagyon komoly ábrázattal figyelte okos, nagy, barna szemeivel, hogyan dolgozom. Bár ez az ültetés nem ment olyan könnyen, mint most leírni. Mert az idő ugyan szikrázóan napos, de hideg volt, ezért a föld felső néhány centis rétege már teljesen át volt fagyva. Ráadásul mire kiástam a gödröt, rájöttem, hogy körülbelül nyolcvanöt-kilencven centiméterrel odébb, mégis csak jobb helye lesz. Így áshattam egy újabbat.

Miután a kis fenyőt elültettem, levettem róla a kötelet, amivel össze volt fogva. Ő egy nagyot sóhajtott, és kinyújtotta apró ág karjait és tűlevél ujjait. Ekkor láttam meg igazán, hogy milyen szép is. Nagyon dús és arányos kis facsemete volt.

A kertünk új lakója, szemmel láthatóan Homér tetszését is elnyerte, mert sem az ágait nem rágta le, se le nem pisilte, ekképpen segítve a kis élőlényt, hogy új otthonában minél hamarabb jól érezze magát. Sőt mi több, kezdeti kölcsönös szimpátiájuk mára barátsággá nemesedett. Az utóbbi időben ugyanis Homér gyakran ül vagy fekszik a kis fa mellé, és ilyenkor együtt figyelik a rohanó, sokszínű, bolondos világot. És meggyőződésem, hogy ilyenkor nagyon komoly dolgokról beszélgetnek. Talán éppen rólunk, emberekről…

 

A mese a Médiaunió Alapítvány 2011-es Mesélj mindennap! kampányának meseíró pályázatára érkezett.

Ha még több mesét szeretnél olvasni, folytasd a keresgélést a Magyar Olvasástárság (HunRA) vagy a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán!
Támogatóink: